Rákos Vidéke, 1920 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1920-03-14 / 11. szám
XX. évfoiyanL Rákosszentmihály, V 1920. Vasárnap, márczius 14. íi. szám. RÁKOS VIDÉKÉ TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI JHEHLAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS RÁKOSSZENTMIHÁLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA. Előfizetési ár: Egész évre 48.— K. Fel évre: . . 24.— ,, Negyedévre: 12.— „ Egyes szára Ära 1 korona. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: BALAZSOVICH ZOLTÁN. Márczius 15. Irta: György Lajos. A bus magyar ugart megtaposta a vészt hozó Idő, tele hintegette hosszú századokon át a jaj, a köny, a vér sebtiben gyökeret verő gyász virágjaival, múlttá tette a mosolyt, az örömet, a fényes napokat és tele szórta tövisekkel a jelen zord és reménytelenül jövőbe vezető útját. Elvett tőlünk mindent, csak egyet hagyott meg számunkra. Meghagyott egy csodálatos ékszert, amely titokzatosan változtatja fényét, lángoló sugarának szinét, meghagyott egy mesebeli virágot, amely sohasem pusztul ki véglegesen a magyar ugaron, de uj, pompás szirmokat terem, ha el is borítják egy időre a bojtorjánok. Meghagyott nekünk a vasfogu Idő egy napot, amely sohasem lesz igazán a múlté és ez a nap márczius 15-ike. Csodálatos ékszer, mesebeli virág ez a nap, amelynek fénye elhalványodik jobb sorsunk idején, de fellángol haragos, vakító füzekben, amikor összeomlik egy véres roham, amikor lehanyatlik egy diadalra emelt zászló a magyar rónaságon. Henyélőn pihenve csupán futó emlékezés számunkra e nap, de amikor idegen kezek üszköí hajítanak drága vetéseink közé, amikor orozva nyúlnak irigy kezek szivünk legdrágább kincsei után, akkor feltámad újra vakító sugaraival az a nap a vészeket viharzó ég peremén, feltámad glóriás fénnyel és átballag múlt idők végtelen ködén ! És ilyenkor elkinzottan, reményt esdeklően, kitárjuk feléje lankadó karjainkat, melegségével felszítjuk szivünk hamvadó parazsát és erőért, hitért, reményért esengünk hozzá, hogy vigasztalónk legyen bánatok éjszakáján, erősítőnk legyen a csüg- geclés széltelen vizén és segitőnk legyen a tettek mámoros rohamán! Oh, ilyenkor nem a múlté az a nap, ilyenkor bele szakad diadalmasan a sóvárgó jelenbe, betölti szivünket, lelkünket, mienk lesz egészen, mint ahogy a megújult tavasz koszorús menyasszonya minden esztendőnek! Most vonaglóan, fájón sóhajt a zsendülő, magyar tavaszi szántás. Most panaszosan csendül a távoli harangok szava, testvér jaj veri fel a messzi bérezek, messzi rónaságök csendjét. Leborul Rákos mezejére a beszédes, suttogó este és a keleti égbolt vigasztalan sötétsége felénk kiáltja a távoli vidékek siró panaszát. Oh, arra most a Sors iradatlan, sújtó karja véresre ostorozza az elhagyott, árva magyar sziveket. Elszabadult a poklok undok, rohanó árja, elnyeléssel fenyegeti a remény megmaradt zöld szi- getjeit és előmásztak az utálatos férgek, hogy szétmarják a vonagló óriás eleven húsát. Hol van a vigasz enyhítő balzsamserlege? Hol van a remény jövőbe csillogó fáklyája? Talán ott, ahol az a néhány lámpafény csillog a közeli nagyváros éjszakáján át? Nincs még remény, csak a rokonszivek zokognak fel sikoltó szimfóniákba a messze felsíró szivekkel, csak a könyek folynak egybe egy háborgó folyammá! Csak a szivek sírnak, csak a könyek peregnek és a hangosak, a henczegők beszélnek igaz magyarságról I Ti hangos szóbeszéddel eszméket hirdetők, múltak mezején szálkákat keresők, tudjátok hol van az igazi magyarság? Ott van a szenvedők megkínzott szivében, idegen járomban nyögök panaszában, benne van a könyben, kifrecssenő vérben, benne van a jajban kérő sóhajokban, imában, átokban, minden gyötrelemben! Benne van azokban, akik üldve futnak, elhagyva tűzhelyet, felégetett otthont, akiknek nem maradt semmijük e földön, csak a siró szivük, csak a fájó lelkűk. Ez a szív a magyar, ez a lélek magyar!' Ott van az igazság, bus magyar igazság. Márczius idusa, csoda fényes napunk, nem a henczegőknek, nem a kérkedőknek ragyog a te fényed ! Akik vágyva vágyunk szebb magyar jövendőt, akik megszenvedtünk, akik elfáradtunk, mi csodálunk téged! Ragyogd be lelkünket, szomjas lelkünket reményt keltő drága sugaraiddal. Több vagy te ma a szenvedő magyarságnak, mint emlékünnep, te szimbóluma vagy az élni akarásnak. Te régi márezusi nap! Te vagy az erők kirobbanásának csodálatos napja, te vagy a diadal, a mámoros akarások napja! A felajzott keserv indította el akkor a merész élni- akarás gátakat tépő lavináját, ma felragyog újra a tüzed, te csodálatos ékszer, kinyílik újra a szirmod te mesebeli virág, mert elkinzott szivünk hozzá hajolt a keserű múlthoz és a jelen magába olvasztotta a múltat. Kitárjuk karjainkat a keleti égbolt felé, jer, támadj koronás napunk, szabadság, diadal, mámorok napja és emeld fel alkotó munkára csüggedt sziveinket I Most tavasz készül. Zöldéi már a remény szinét hirdető vetés, a bus magyar vetés. Ragyogd be áldásos fénnyel a bus magyar földet, te márcziusi nap, hadd szökkenjen ringó kalászba a szántások zsendülő vetése. Ragyogj reánk csodáttevő meleg- séggel és indítsd meg egymásfelé a súlyos kalászoLapunk mai száma 8 oldal*
