Rákos Vidéke, 1920 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1920-01-04 / 1. szám

XX. évfolyam. Rákosszentmihály, 1920. vasárnap, január 4. 1. szám. r­VIDÉKÉ TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. 7 T szAmos rAkosszentmihAlyi és rAkosvidéki egyesület és testület hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: BALÄZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 48.— K. Fél évre: . . 24.— „ Negyedévre: 12.— „ Egyes szám ára 1 korona. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. V Évfordulón. (bz.) A magyar történelemnek legszomorubb, legszánalmasabb esztendejét temettük el Szilveszter éjszakáján, hogy az ujesztendőt köszöntsük, amely több kétség, mint remény között virradt reánk. Ha valaha sablonná fakult a boldog uj esz­tendő kívánsága, most igazán ránk fér, hogy őszinte szívvel könyörögjünk egymás számára boldogabb jövendőt. Soha még jobban igaza nem volt, mint most, szegény Szemere Miklósnak; való igaz, hogy nem boldog a magyar! Fanyar mosoly kiséri a bágyadt üdvözléseket, aki mondja, kötelességszerüen, udvariasságból, vagy akár igaz, jó indulattal is, maga se bízik erőtlen köszöntésében. Boldog uj esztendő, hihet-c benned, reménykedhetik-e benned még ez a megsanyarga- tolt, porig alázott, vérbefojtott, halálra gyötört, sze­gény magyar?! ügy kellene, hogy mint ázott verébfiókok a fészek ölén, a csapások súlya alatt összegubbasz- kodva, a boldogtalanságunkban szerető testvérek­ként egymásra találva, a közös balsorsban annál inkább magunkra eszmélve — egy nagy, közös érzésben egybeforrjon ennek a szerencsétlen nem­zetnek minden fia. Most már igazán elégnek kellene lenni, hogy valaki magyar ember, arra, hogy min­den magyar testvérének tekintse és úgy bánjék vele, úgy érezzen vele, mintha személy szerint édes test­vére volna. Egy közös imánk, egy közös vágyunk, egy közös reményünk, közös bánatunk, közös szenve­désünk mindnyájunknak. Valamennyien is kevesen vagyunk, mind együttvéve. Valamennyiünk minden gondja-baja közös mindnyájunké. Valamennyiünk közös munkája egy azon czélra kell; egymásért, hazánkért, azért az epedett boldogabb jövendőért, amelyet az évfordulón sóhajtva idézünk, a nélkül, hogy gyarlóságunk hinni tudna benne. Pedig hihetünk benne, hinnünk, bíznunk és remélnünk kell, mihelyt feltaláljuk újra ön­magunkat. Csak ma még talán nem tudunk eléggé felocsúdni a viharverés okozta kábulatunkból. Csak ma még talán nem tisztult meg a lelkünk a sok mocsoktól, a melyet e szomorú korszak csapásai reá hordottak... A bomlás folyamatának baktériumai, melyek megfertőztették jelenünket, még nem pusz­tultak el teljesen és mérgező hatásuk nem szűnt meg. Mikor a minden idők legcsufabb gyalázata elmúlt rólunk, azt kellett hinnünk, hogy az első fel­lélegzés után egyszerre egybeforr a magyar nemzet s a visszatért, feléledő életösztön erejével dolgozni kezd, hogy a romokat eltakarítván, megkezdje hatal­mas újjáépítő munkáját. Dehogy történt így! Sőt uj erővel fakadt fel minden indulat; az egymásra szorult és egymásra utalt boldogtalan magyarok egymásnak estek és őrületes forgatagban indult meg a gyíllölködés, intrika és pártoskodás. Jobban gyű­lölik egymást, mint minden ellenségüket. A szeretet még mindig nem lelheti honját e hazában. Szavát nem hallgatja meg senki, bűvös erejét fel nem ismeri, erényét nem gyakorolja. Csak öklöződünk, tülekedünk és egymás torkát keressük vonagló kezekkel. Önző czélok takarói a legszebb jelszavak, az igazság pedig az érdekek rugólabdája. Az erkölcsi érzék eltompul, erény és bűn, tisztesség és mocsok, jószándék és gonoszindulat egymásba fonódva tarkáilanak együtt s nem üldözői többé egymásnak. Menj az emberek közé, nézd, hogy taszigálják egymást, miként tolonganak, milyen szeretetlenség uralkodik máiglan is közöttük. Nézd a templomot: ma kirabolják, holnap a szent ünnepen megszent- ségtelenitik. Nézd a fórumot. Találsz-e vigasztalást? Tekintsd a társadalmat, mint gyűlölik benne egy­mást a meggyötört magyarok! Csak itt, ez arány­lag kisded községi életben is tudják-e úgy gyűlölni ellenségeinket, üldőzik-e úgy a lázadókat, kik kény­urakként ültek a nyakunkra 133 rémes napon át, mint azokat, akik közcélokért évtizedek becsületes munkájával áldoztak? Hol talál vigaszt a csüggedt honfiszív, hol lel­het reményt, boldogabb jövendőbe vetett hitet, ha ma is még ilyen betegek a fertőzött lelkek, ilyen gyarlók és vétkesek az emberek? Pedig nekünk reménykednünk kell, hogy eljön egy Lapunk múl stáma 8 oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom