Rákos Vidéke, 1919 (19. évfolyam, 1-30. szám)
1919-11-09 / 23. szám
XIX. évfolyam. Rákosszentmihály, 1919. vasárnap, november 9. 23. szám. RÁKOS VIDÉKE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS RÁKOSSZENTMIHÁLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 48.— K. Fél évre: . . 24.— „ Negyedévre: 12.— „ Egyes szám ára 1 korona. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. $ zene, mint társadalmi tényező. A hatásaiban és méreteiben rettenetes világháború kimondhatatlan pusztításokat okozott e szerencsétlen országban. Mint egy cziklon száguldott végig rajtunk és tönkretéve anyagi és szellemi javakat, e szerencsétlen generáczió lelkében mély nyomokat hagyott. Koraéretté, koravénné nyomorította az embereket, fásult közöny tűrte és talán remélte azt, hogy a szocziáldemokráczia és később a bolsevizmus meg fogja váltani a világot. Éppen az ellenkezője történt. Szétválasztotta Magyar- ország népét oly alaposan, hogy uj Krisztus legyen az, aki egyesíti az embereket egy rombadőlt ország újraépítésének nagy munkájában. Nem tartozik e rövid sorok keretébe, hogy mi történt az utolsó években, csak egy jellemző magyar betegségre szeretnék rámutatni és ez: a társadalmi egyesülés érzetének vagy mondjuk inkább ösztönének nagyfokú hiánya. (Önként következik ebből, hogy a marakodáshoz és a széthúzáshoz igen nagy tehetségünk volt. Ebben csak a lengyelek tesznek túl rajtunk.) Ha nem marakodtunk, akkor részvétlenül és közömbösen mentünk el egymás mellett, lopva nézegettünk elhaladóban egymásra és a krisztusi szeretettől oly messze állottunk, mint Makó Jeruzsálemtől. A fehér vagy zöld asztalnál azonban találkoztunk. Ahol politizálni kellett, vagy jól enni-inni lehetett, ott együtt voltunk, ott egyesültünk. Máshol nem! Az országban kulturegyesü- ietek a nemzeti föllendülés folytán csak utóbbi időben keletkeztek, de ez az egyesülés nem volt kielégítő. Ide is belevitték a politikát és ahol ez az átkos méreg megjelent, ott pusztult a magyarságnak az a nemes törekvése, hogy a kultúráját a külföld nívójához emelje. Szól ez különösen a vidékre. Csodálatos és hihetetlen elgondolni azt, hogy még a legnagyobb kultur- góczpont közelében, Budapest környékén fekvő községekben is, (melyeket túlnyomóan intelligens emberek laknak), nem létesülhetett egy olyan kulturegyesület, amelyik társadalmi és osztálykülönbség nélkül a művészet mindent összefogó ereje alatt egységessé kovácsolja a magyar társadalmat. Igaz, hogy egész társadalmi életünk a kiegyezés óta a függetlenségért vívott politikai élethez igazodott, de mégis többet lehetett volna tenni. Nem vádolhatnak különös németbarátsággal. Sőt! De egy dolgot megtanulhattunk volna tőlük: az egyesülést! Gúnyképpen emlegettük annak idején, hogy ha két német ember valahol összejön, rögtön egyesületet alakítanak. A legtöbbször ének- vagy zeneegyesületet, u. n. „Vereirt“-t. Ezek a különböző „Verein“-ok voltak azok, amelyek a német népet még a szerencsétlenségben is nagygyá tették, mert kifejlesztették benne az együvé- tartozás érzését. Ugyanezt megtalálhatjuk az erdélyi német városokban. Alkalmam volt tapasztalni azt, hogy nemcsak a városokban, hanem minden faluban van zeneegyesület. Csodálattal töltött el az a kulturélet, amelyet ez az intelligens nép folytat. Minden héten próbát tartanak, nehéz, czéltudatos és mindamellett élvezetes munkát végeznek és egyesitik, magukba szívják a társadalom minden rétegét. Ledőlnek a válaszfalak: az iparos, legyen az a legegyszerűbb, legszegényebb ember, zenei tudásának megfelelő helyen játszik. Nagykereskedő és mester ember, gimnáziumi tanár és hivatalnok stb., a legszebb egyetértésben egyesül e gyönyörű művészet ápolásában az egész helység társadalmának nagy gyönyörűségére, saját életük megszépítésére, lelkűk nemességének fejlesztésére. És vájjon minden czélza- tosság nélkül van-e az, hogy épen a zenét választották e társadalmi egyesülés alapjául ? Bizonyára nem! A zene a legközvetlenebbül ható művészet. Ritka kivételnek mondhatjuk azt az embert, aki valamelyik formájában ne gyönyörködnék benne. Az emberi szenvedélyek és általában az emberi élet legnagyobb ábrázolója, Shakespeare, a legnagyobb magasztalás hangján ir róla, ő felismerte és teljes nagyságában érezte csodálatos hatását az emberi lélekre: ... Ép ezért Mondá a költő Orpheus felöl, Hogy fát, folyót, sziklát indita meg. Mert nincsen oly nyers, zord, dühös való, Mit át ne alakitna a zene, Habár csupán kevés időre is. Ember, kiben nem létezik zene, Kit meg nem mdit édes hangvegyület -, Csel, hítszegés, s zsákmányolásra kész, Kedélymozgásai tompák, mint az éj, S pokolsötétek szenvedélyei, Ne higyj ilyennek. (Shakespeare: Velenczei kalmár. V. felv.) Lapunk mai száma 8 oldal,
