Rákos Vidéke, 1915 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1915-12-26 / 52. szám

6. oldal.

RÁKOS MIDÉKB

52. szám.

nyulakért a nagyságos úrtól ajándékot, három pengőt adott. Mind elköltöttem, még a többit is, ami nálam volt.

— Jaj, jaj! de préda kend! mondta az asszony; de örömtől csillogott a szeme, amint az ura egyenkint rakta ki a tarisznyából a sok drága kincset, az apró holmikat. És tette magát, hogy nem veszi észre, amint az ura egy nagyobb csomagot hirtelen a tarisznyája alá rejtett, hiszen úgyis tudta, hogy az az övé lesz és repesett a szive az örömtől, mert hiszen úgy gondolta, nem is lehet más benne, mint az a gyönyörű lila kázsmérkendő a rózsaszín vadrózsákkal, amit ő annyira megszeretett és megbámult ott a kirakatban, amikor utoljára bentjártak a városban.

— Nesze 1 Ni! rakta János a holmikat az asztalra.

— Nézd mennyi gyertyát hoztam. De baj van! Tudod, mi jutott eszembe az utón, hogy nincs karácsonyfánk, tegnap nem vágtam, ma nem értem rá; ezeket lerakom és elmegyek, vágok egyet.

— Biz’ azt, ne menjen kend — mondta az asszony. Későn van már és nagy szél is indult.

Éppen akkor csapta be az ajtót nagy robajjal egy szélroham.

— Igaz, hogy szél indult, de nincsen olyan messze; hét órára itthon leszek. Hadd legyen a gyermekeknek egyszer szép karácsonyfájok.

Visszatette hátára a tarisznyát, levette a szegről a fejszét, jó báránybőr sapkáját lehúzta a fülire és elindult a kissé messzebb fekvő fenyőerdő felé.

Az asszony utána nézett a szürkületben és még látta, mint küzködik a kis ajtóval, amit a mind jobban erősödő szél kétszer is kiszakított a kezéből, ahogy be akarta tenni.

Az asszony megcsóválta a fejét, aztán visszament a konyhába és megkezdte a dagasztást.

Több idő telt el, de olyan nagy gonddal merült bele munkájába, hogy észre sem vette az ott künn mind jobban erősödő vihart. Csak akkor eszmélt, amikor a kutyák fájdalmasan, rémesen vonyitani kezdtek; előbb az egyik, aztán rákezdte a másik is.

Az asszony babonás félelemmel fohászkodott fel:

— Jézus! Mária! Mi történt ? Kiszólt a kutyáknak : Farkas! Bodri! Elhallgatsz! De alig tudott az ajtóból visszahúzódni, oly erővel tombolt a vihar; a hó garmadával esett s a szél süvöltve zúgott tova, hihetetlen erővel tördelve fákat s rombolva mindent, mi útjába akadt. Óriási hótömböket gurított alá a hegy oldaláról, rázuditotta a tetőkre, falakra. A sötétségtől egy arasznyira sem lehetett látni.

Kétségbeesve jajgatott az asszony:

— Istenem! Istenem! Mi van Jánossal ? Szegény, szegény János! Oh, mondtam is, hogy ne menjen! Keservesen zokogott. Kinnt egy lépést sem lehetett tenni; egyedül volt, a gyerekeket elvitte a keresztanyjuk még a délelőtt, hogy ne legyenek útban és ne lássák a karácsonyfa-készítést.

ügy érezte, mintha egy elátkozott várba lenne bezárva, ahonnét nem lehet kimenni. Lerogyott egy ládára és tehetetlen kétségbeeséssel zokogott.

A vihar vad dühvei csapdosta az ajtót, ablakot, a fák rémes reccsenéssel, ropogással törtek össze.

Félig ájulva a félelemtől, kétségbeeséstől, nem tudta, mennyi időt töltött igy el, de egyszerre feleszmélve, úgy rémlett előtte, mintha a rettentő Ítéletidő alábbhagyott volna.

Hirtelen felugrott, megsimitotta kábult fejét s kinyitotta az ajtót. Csakugyan megenyhült a rettentő vihar, a hó is csak szállingózott már, de embermagas- ságnyira beborított mindent.

Lapátot hozott és utat tört magának a kapuig, ött megtorlódott a hó, keményen kellett dolgozni, amíg az utczára jutott, s az első szomszédig elvergődött.

Hallotta, hogy ott is mozgolódik valaki a hólapátolással, bekiáltott:

— Gergely bácsi! maga van ott? . . .

— Én hát! Te vagy Sári ? .. . Hogy tudtál ebben a rengeteg hóban idáig vergődni?

— Nagy baj van, Gergely bácsi! János még öt órakor elment az erdőbe karácsonyfát vágni és még most sem jött haza!

— Tyüh! az áldóját! Azt bizony rosszul tette; nem tudom, mit csinált ott ebben az ítélet időben. — Ilyet még nem értem! .. .

— Gergely bácsi, lelkem! ne hagyjuk ott, hogy elpusztuljon!

— Nem hagyjuk! Dehogy hagyjuk, majd szólok a szomszédoknak! — De bizony, ez baj! Nagy baj! — dünnyögte magában.

Az asszony haza ment s rövid negyedóra sem tölt belé, jöttek az emberek; összeverődtek vagy tizen, mindnek kezében valami szerszám volt. Beszóltak az asszonyért, az nagy kendőt dobott magára, s szólott a kutyáknak; azok nagy szelesen előre rontottak* de úgy bele keveredtek a nagy hóba, hogy csak nehezen tudtak belőle kivergődni. Azután nem mertek előre futni, csak hátul az emberek nyomában szüköltek, kaparták a földet kínjukban, hogy nem tudnak előre rohanni.

Egy pár asszony is velők jött, tartották a szurok fáklyát a férfiaknak, kik a havat lapátolták. Lépésről- lópésre tisztították az utat. Az asszony sirt és koronként az ura nevét kiáltotta: — János! János! . . .

De nem felelt vissza semmi hang. Némán, komoran, csak a legszükségesebb szavakat váltva, szorgalmasan dolgoztak az emberek. Sötét sejtés nehezedett a lelkökre, az asszony előtt nem szóltak, de mindenikök úgy hitte, hogy bajosan fogják Jánost még élve találni, ha ugyan megtalálják ebben a rengeteg hóban.

Mindenki reá gondolt. János jó ember volt, mindnek eszibe jutott, hogy tett nekik valami szívességet. Nagyon sajnálták.

Már mehettek vagy egy órája, amikor az asszony felkiáltott:

— Ni-ni! Mi az ott balra ? Fényességet látok! — Mind arrafelé néztek, de egyik sem látott semmit.

— Nem látok semmit! szólt az egyik. — Nincs i ott semmi! — mondták a többiek is.

— Most én sem látom! mondta csüggedten az | asszony, — de az előbb ott volt!

Nem mondtak ellent az asszonynak, csak szorgalmasan lapátolták a havat tovább. Jó idő múlva fel- | kiáltott az asszony:

— Na, nézzék! Ott, ott I . . . — Na igazán! —

I mondták többen, — egy kis fényesség látszik ott!

Aztán megint eltűnt, nem látta mindenki, de mind tűnődtek, — mi lehet az ?

Az asszony kétségbeesetten az ura nevét kiáltotta, a kutyák ugattak, aztán vonyitani kezdtek és dühösen rohantak volna előre, de csak nem lehetett s vissza- hököltek.

Jó darabot mentek felfelé az erdőhöz vezető utón.

* Már látszott hatalmas tömegével a hóboritott erdő;

; egybefolyva, mint égig nyúló fal állott előttük.

— Eddig! ne tovább! tiltakoztak az óriás fák.

Megálltak pihenni. Jó magasra feljutottak már s

a hó nem akadályozta, lenézhettek az erdő lábánál elterülő lejtős völgybe és egyenes irányban most tisztán látták mindnyájan a hó felett egy méternyire lebegő világosságot. Az erdőtől levezető lejtős oldalon volt, azért látta meg már az asszony jó messziről.

Balra tértek hát az úttól, egyenesen a világosság felé tartottak, de itt a vágottban kétszeresen nehéz volt ! az előre haladás. Mindnek szeme reámeredt a fényességre. Végre olyan közel jutottak, hogy kivehették,