Rákos Vidéke, 1915 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1915-04-04 / 14. szám
!4 szám. 5. ihüal. RÁKOS VIDÉKE Idegen ember nem jött hozzájuk sohasem; játszópajtása nem volt. ügy élt sivár, rideg magányosságban. Minden évben előállott a régi, öreg hintó, beleültették, elvitték a szomszéd városkába, ahol levizsgázott; megkapta a kitűnő osztályzatot és ismét haza hajtattak, s öreg tanítója, a tudós plébános, büszkén tanítványára, — tanította tovább. így ment ez évről évre. A lelkét nevelték, a testét meg féltő gonddal, még a szellőtől is óvták. Meleg prémekbe burkolva hozták ki a levegőre. Minden vasárnap elvitték a templomba, ahol látott vele egykorú gyermekeket, pajtásoknak valókat. Vágyódással nézett rájok, de azok elhúzódva, vihogva, sugdosódva mutogattak a csipkés, szallagos fiúcska felé és mondogatták egymásnak. — Te, ez leány! — Dehogy, szamár — nem látod, fiú!- De ilyen csipkés ruhában! Ö ezt mind hallotta és úgy fájt neki, hogy ki- csufolják a ruhája miatt, de sohasem tiltakozott, úgy tett mindent, ahogy mások parancsolták. Tudta, hogy amit a nagymama parancsol, az ellen nincs appelláta, ő akart, s a többiek engedelmeskedtek. A volt udvarhölgy, korának ünnepelt asszonya, megszokta a parancsolást, uralkodást. Családjának botránya után kénytelen volt az udvart elhagyni, értésére adták, hogy a fia viselkedése és halála után jobb lesz, ha egy időre visszavonul falusi birtokára, ha nincs jelen, könnyeben felejtenek az emberek. Büszkeségében sértődötten, a sorstól megalázva hagyta el a grófnő az udvart s ezután már csak unokájának élt; az volt minden reménye, hogy ő benne támad fel újra családjának régi fénye. Fényes nevelésben részesült a fiú, elegáns volt magataitása, gyönyörűen tudott* meghajolni, halk, értelmes hangon beszélt, könnyed léptekkel surrant át a a szőnyeggel borított padlókon, s már gyermekkorában több nyelvet tanult. A nagymamának mindig francziául mondta el a vasárnapi köszöntőt, mert előtte csak a franczia finomság és műveltség létezett. Pauline tantnak németül; ő azokért rajongott. A mamának angolul mert a mama Angliában nevelkedett, mint egyik nagykövet leánya és azokat szerette legjobban. Pedig egyáltalában nem volt angolos, semmi erély, semmi önnállóság nem volt benne; ő is vakon engedelmeskedett a nagymama minden akaratának. A fiát imádásig szerette és teljesen vele érzett, de semmi óhajtását vagy kívánságát nem tudta érvényesíteni, ha az ellenkezett az öreg grófnő akaratával. Húsz éves korában a kis gróf angyali szép arczu, karcsú, nyúlánk ifjúvá fejlődött; elegáns, szelíd, finom lénye magán viselte az előkelőség csalhatatlan bélyegét. Férfira szokatlan jelző illett reá: bájos volt mint ifjú leány, de egész lényén meglátszott a női nevelés. ' Semmi férfiasság, semmi erő, csinos, gyönge alakján. Finom, karcsú fehér ujjai alig bírták felemelni az ősök nehéz hadi fegyvereit. Jóság, szelídség volt minden szavában, minden mozdulatában. Ólyan volt, mint egy álomkép, sehogy sem illett be a reális élet prózai világába. És a lelke is egy másik, külön világban élt, amit maga alkotott magának, Csak a szépmüvészet tündérvilágáról tudott; emberi gyarlóságok, szenvedélyek, bűnök, csak mint homályos ködfelhők lebegtek fehér lelkének bűvös, csodás világában. A művészet minden ágáért rajongott, de különösen a zenét szerette. Virtuozitással játszott zongoráján, sokszor órák hosszáig, sőt hangfogóval egész éjjen át elzongorázott hajnalig. Gyermekkorának legnagyobb eseménye volt, hogy egyszer a kert valamelyik nyitva felejtett mellékajtaján kijutott a mezőre, a hol több libát őrző gyermek hangos kiabálással hanczurozott. Egydarabig vágyódással nézte őket, de aztán bátorságot kapva, kilépett az ajtón s feléjük indult. A mint meglátják, elkezdenek hangosan kiabálni. — Ni a kisasszony! A kisasszony! — Gyere ide játszani! Örömmel tartott feléjük s amint oda ér, eléje toppan egy feketehaju, villogó fekete szemű fiú, — alig idősebb nála, — s azt mondja: — Fogadjunk, a balkezemmel is oda tudom vágni! Se szó, se beszéd, izmos karjával megfogja és a kis gróf egy pillanat alatt ott fekszik a pázsiton. Kürölötte hangos kaczagás s a fiú elégedetten mondja: — Na, most rajtad a sor ! Ö szelíden szól; — Én nem akarlak a földhöz vágni, hanem inkább mondd meg, hogy’ hívnak? — Kovács Péternek! az uradalomban béres az apám, itt szolgál maguknál! tette hozzá magyarázólag. Bárcsak itt maradhatna a fiuk között, sóhajtotta magában, legalább csak estig itt játszhatnék velők, de észrevették csakhamar, hogy kijött a mezőre és kiabálva futó léptekkel jött utána az angol nevelőnője, haragosan kézen fogva vitte vissza, korholva őt, hogy miért vegyül a paraszt gyermekek közé. Nem is történt ez többet, felnőtt magányosan, pajtások nélkül, egyedül, az ő maga alkotta külön világában. De a villogó szemű, kis barna fiút sohasem feledé, eseménytelen életében éles körvonalakban maradt meg alakja és a mikor hosszú idő múlva találkoztak, olyan érzése volt, mintha el sem váltak volna. Azidőtájt nagy tanácskozások folytak a kastélyban a nagymama elnöklete alatt. A kis gróf megnőtt és eljött az ideje, hogy kilépjen a világba az emberek ' közé Hetek óta folyt a tanácskozás, de nem bírtak megállapodásra jutni. Hanem egyszer csak a szép tündér világot durván felrázta az élet. Az egész világon végig rengett a hatalmas hang, ágyuk bömbölése dörgött bele a kicsi falu álmos, szelíd csendjébe, s a háború szörnyetegének parancsoló hangja az elzárt kastély vaskapuján is bedördült Nincs válogatás! Se rang, se vagyon, se család nem számit, egyforma mindenki. Mindenkinek menni kell katonának, menni kell a halálba! Mint villám sújtott a kastélyra a kis gróf behívása. Sorozásra kell mennie. — Szent Isten, ha be találják venni 1 Lótás-futás mindenfelé, — hasztalan, nincs mentség! És nagyon sovány volt a remény, hogy hátha gyenge s nem válik be. Ö kábultan az események hatása alatt, gépiesen tette a mit mondtak neki. Ismét előállott a nagy, régi hintó s belé ült öreg tanítójával, a ki elkísérte a sorozásra. Az igyekezett szórakoztatni őt, de alig hallgatott reá, csak akkor eszmélt, amikor belépett abba az épületbe, a hol sorozni fogják. A teremben már sok fiatal ember volt, az egyik csoportban pedig az ő falujabeliek állottak, Péterrel az élükön. Meglepett pillantással néztek felé. — Ni, a kisasszony, a gróf is! — Jaj, nagy sor ez, senki sem szabadul; mondogatták egymást közt. A mint meglátta őket, azonnal feléjük ment és igy szólt: — Na, Péter, most már én is köztetek leszek 1 — Ni, megismert a gróf ur? Dehogy lesz közöttünk, nem úgy van az ! — De igen, ha bevesznek köztetek maradok. Besorozták és nem lett más, mint egyszerű önkéntes közlegény. Nem is akart más lenni. A szelíd, gyáva fiú először akart valamit és erős, makacs kitartással keresztül is vitte, ott maradt a fiuk között.
