Rákos Vidéke, 1915 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-04 / 14. szám

6. oilal RÁKOS VIDÉKE 14. szám. És csakhamar megszerették. Nemes, önzetlen, jó szive, türelme, gyönge testének a lélek erejével meg- edzett csodás kitartása, bámulatra késztette mindazokat, kik ismerték. Soha egy perczig sem lehetett észrevenni, hogy elkényeztetett úri sarj. Nem külömböztette meg magát semmiben, úgy tűrt minden nyomorúságot, mint a többiek; éhezett, fázott, zúgolódás nélkül velük együtt. Péter büszke volt reá, ő mindjárt az elején párt­fogásba vette, s önként vállalta, hogy szolgája legyen. A mivel csak tudta, mindenben segítette a kisasszonyt a hogy szemben is hivta. — Hiszen olyan finom, hogy nem is kéne, hogy más legyen, szokta mondani. Az csak jóízűen mosolygott az ilyen beszéden. Boldog volt, mert érezte, hogy Péter igazán szereti. Minden erejéből és tehetségéből viszonozta a Féter jó indulatát. Fekvőhelyét, pénzét, falatját, mindenét megosztotta vele Ami nehéz dolog volt, az mind a Péter bikaerős nyakába szakadt; ahol türelem, kitartás kellett, ott a kis gróf állott helyt. Igaz, rajongó barátsággal szerették meg egymást. Olyan barátsággal, amilyen a háború küzdelme, nyo mora, viszontagsága közben fejlődhet csak ki, ahol igazán megtanulják egymást becsülni és értékelni az emberek. A szegény kis gróf szelíd, szánakozó, jóságos szi­vére iszonyú kínokat rótt a háború borzalma, a szen­vedés minden Golgotáját végigjáratta vele. Sokszor hallotta Péter ott a lövészárokban, az éj csöndjében gyötrelmes, halk zokogását. Olyankor oda­kúszott hozzá, megölelte és kérdezte: — Na, kisasszony, mi az már megint ? — Mi a baja? — Ob, Péter! Tudod, hogy nem félek a haláltól, de olyan szerencsétlen vagyok, ha erre a sok vérre, gyilkolásra és ezekre a nyomorultakra gondolok, pedig nem tudok másra gondolni, ha egyedül vagyok. Péter vigasztalta és addig addig beszélgettek, mig a testi, meg a lelki fáradtságtól a kis gróí lassanként álomba merült. Golyózáporban, ütközetben mindig egymás mellett voltak és Péter minden módon igyekezett, hogy védel­mezze a veszélytől az ifjút. Iszonyú nap volt. — A golyó úgy jött reájuk, mint a zápor-eső. Parancs volt, hogy kitartsanak az utolsó emberig. Ők ott álltak egymás mellett, halvány, bus arcczal, imádkozva a kis gróf, összehúzott haragos szemmel Péter Lőtt és minden lövése halál volt; köz­ben féltő pillantással vigyázott társára, — az meg őt leste titokban. Elől, hátul ritkult sorok, pokoli zaj. Jajkiáltás, halálhörgés, szitkozódás, puskák ropogása, ágyuk dör­gése, pokoli hangzavarban vegyültek össze. Rendkívül fontos volt az ütközet. Az ellenséget kellett feltartóztatni, amig egy másik sereg hátbakerülve támadhatja meg. Péter sötét, elszánt arczán látszott, nem reméli,hogy élve kerüljenek ki innét. De azért a kis grófot biztatta^: ; — A czudar mindenét a muszkájának! No nézze ! j Lőjjön oda ! ! Szegény kis gróf félig önkívületben, behunyt szem­mel, vaktában lőtt. Bum ! bum! — csitt, csatt 1 dörögtek az ágyuk. — Na még egy kicsit! Szorítsd! Szorítsd! — hallatszik a biztató kiáltás. Egy hatalmas káromkodás, — s Péter elesik. Rémült kiáltással hozzá hajol a gróf: — A gyalázatos férgei. — Összelőtték a lábamat, meg ezt a karomat, — mondta Péter. — Én megkap­tam a magamét, csak a kisasszonynak ne lenne semmi baja ! Az nagyra nyitott szemmel, őrült fájdalommal szivében, mereven, szótlanul nézett reá. Aztán derékon ölelte Pétert és elkezdte vonszolni hátrafelé. Szerencse, hogy szélen álltak. A tehetetlen sebesült tiltakozott: — Na, hagyjon el! — Nem bir úgy sem, nehéz vagyok! Őrültség ! hiszen igy jobban eltalálják, ha ki­lép a védett állásból! Az nem hallgatott reá fogát összeszoritva, min­den erejével vonszolta tovább, mig össze nem esett a nagy fáradtságtól. — No ugy-e mondtam ? — szólt Péter. — Nem bir velem! A kis gróf összeszoritotta öklét. — Akarom! — kiáltotta. — Ha meghalok is, még akkor sem hagylak itt, hogy összetapossanak! És ujult erővel ismét tovább vonszolta. A hátsó sorok nagyon megritkultak, az em­berek előre törtettek. A vonszolás annál könnyebbé vált, de annál inkább fedezet nélkül maradtak, a golyó sürü rajban jött feléjük. A kis gróf a fáradtságtól ismét összeesett, Péter is elalélt. De egy kis pihenés után ujult erővel vitte to­vább. Egy kiemelkedő pont felé akarta vinni, hogy védve legyen az összetiprástól. Lihegett, füle zúgott a nagy fáradtságtól, nyelve, torka a fájásig száraz volt, s szeme előtt tüzkarikák szikráztak. A végkimerülés utolsó jelei. — Istenem! csak még egy kicsit ne haljak meg — sóhajtotta kétségbeesve, mert már nem messze volt a helytől, amit el akart érni. Hogy jó czélpont volt a csatasoiból kiválva, s hogy a golyók zápora sürün csapkodott körülötte, nem I is látta; nem törődött vele. hogy élete hajszálon függ, J Péter volt minden, csak őt tudja kimenteni. Már csak ! térdre roskadva tudta tovább vonszolni. De ezer halálon ; keresztül végre, végre odaért. Összeszedve utolsó erejét, i bekötözte úgy, ahogy, aztán elrohant szanitéczeket hozni. Azok ellátták Pétert s hordágyra tették, hogy el- : szállítsák. A kis gróf reá hajolt, hogy elbúcsúzzék. Péter ép kezével megfogta a kis gróf kezét és meg- : csókolta s azt mondta : — Ha megmaradok, ezt a rongyos életemet ma­gának adom! — Kezet szorítottak hosszan, melegen. : Pétert felemelték és elvitték, ő pedig rohant vissza a csatasorba. Félórai küzdelem után sikerült az ellenséget a hátul került csapatnak megközelíteni s két tűz közé szorítva, megadásra kényszeríteni. A rettenetes küzdelmes nap után nagyon reájok fért a pihenés, de mielőtt hozzájuthattak volna, dob- I pergés, trombita hang harsant, összehívták a katonákat, a tábornok megállt a front előtt, erős, messze hangzó hangján megdicsérte és megköszönte a csapat hősies ségét: — Büszke vagyok reátok fiuk! Bátrak, dicsők, hősök voltatok! Köszönöm nektek a haza nevében! Az Isten áldása legyen rajtatok! Tisztelgett a csapat előtt. Pár lépést hátra lépve* erős hangon ismét megszólalt: — Gróf Rohonyi Elemér! Az meglepődve előlépett a sorból. — Nem mulaszthatom el fiam, hogy meg ne dicsérjem az egész csapat előtt, önfeláldozó, hősies bátorságodat, hogy a legnagyobb golyózáporban, halált megvető bátorsággal, iszonyú küzdelmek között megmentetted sebesült bajtársad életét. Isten meg­segített téged, mi pedig nem feledjük el önfeláldozó bátorságodat. lm vedd ez érmet, viseld a büszkeség öntudatával. És mellére tűzte a csillogó vitézségi érmet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom