Rákos Vidéke, 1914 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-12 / 15. szám
6. oldal RÁKOS VIDÉKE 15. szám. = CSARNOK.= Virrad! Irta: Balázsovich Zoltánná. Öméltósága türelmetlenül tette le az Írott jelentést és ideges ingerültséggel szólott hátra a titkárjához: — Ez sok! Tűrhetetlen ! Ezen segíteni kell l . . . Magának okvetlen kell módot találni, hogy a dolgok rendbe jöjjenek! — Az ottani pap tehetetlen, öreg ember, nyugalomba kell küldeni . . . — Ezt tudom, de evvel még korántsincs eligazítva a dolog. Sokkal fontosabb az utódja. Hol találunk egy fiatal, képzett, tehetséges és vasenergiáju embert? Aki magát eltemesse egy világtól elzárt helyre, romlott emberek közé, egészségtelen és szegény faluba? Mindenki könyörög és menekül, ha csak a nevét hallja Almarévnek! A titkár, — okos, szellemes menyét-arczán futó- mosolylyal, — nyugodt hangon válaszolt a heves kifaka- dásra : j — ügy gondolom, hogy már meg is találtam az ! odavaló embert. Kérem méltóságodat, beszéljen vele, az ! előszobában vár; valami iskolaügyben óhajtja méltósá- ; god kegyes jóindulatát megnyerni a várhelyi káplán. — Na hát küldje ide, azonnal akarok vele beszélni! A titkár eltávozott és rövid idő múlva belépett Öméltósága dolgozószobájába a kiszemelt ifjú. A püspök kiváncsi, kutató szemmel nézte végig. Erőteljes, magas alak állott előtte, a fiatalság tobzódása, erő és szépség egyesült benne. Nagy, lélektelj es, sugárzó szemek, energia és ész a római tipusu arczon. A férfiszépség ideálja volt. Öméltósága kissé kényelmetlenül érezte magát, amint a tisztelgő zengzetes hangon üdvözölte őt. Valami hivatlan, alkalmatlan érzés tört elő lelkében, hogy talán mégis kár ezért az emberért. De csak futó, elmosódó, öntudatlan érzés volt ez, amely nyomban el is tűnt. Csakhamar beszélni kezdett: — Fiam, az egyháznak szüksége van egy önfeláldozó, erős, energikus katonára. Olyan pontra akarunk küldeni, ahol minden önszeretetnek, egyéni érzésnek háttérbe kell szorulni és talán mindenről lemondani, ami kedves volt neked; csak a munka és erős küzdelem lesz osztályrészed. De az egyházért és a hit diadaláért, hiszem, hogy lesz erőd és bátorságod küzdeni és kivivni a győzelmet. Almarévre küldelek. Az ottani plébános öreg ember, már nem képes kemény kézzel tartani a gyeplőt, fiatal erő kell oda. Téged küldelek erre a veszélyeztetett pontra. Felelj, van-e bátorságod és aka- ratod, hogy felvedd a harczot az emberi gonoszsággal szemben ? — Egyházam és hivatásomért minden küzdelem kicsiny és semmi nekem, — hangzott a habozás nélkül adott, határozott válasz. — Jól van, fiam, nem csalódtam benned, de ismételve feltárom előtted, hogy a viszonyok nagyon rosz- szak, ahová küldelek és ezért bízom saját akaratodra s nem kényszerűtek íme, itt van unokaöcsém, az ottani főispán levele, amelyben sürgetőleg kér, hogy tegyek már valamit, mert az almaréviek mindent meghaladó rosszaságát vallástalanságuknak tulajdonítja. Azt Írja, hogy az igazságszolgáltatás nem győzi megtorolni az ott naponként előforduló gonoszságokat és bűnöket. — A nép rossz, a plébánia szegény és az éghajlat a völgykatlanba szorított faluban egészségtelen, csak az bírja ki, akinek természete akklimatizálódik hozzá. Az ottani pap kibírta, már öreg ember, harmincz éve van ott, de az emberek erkölcseire semmi befolyással sem volt. Mindezt a főispán levele igazolja. Most mindent tudsz, fiam. Menj minél előbb, Leghathatósabb támogatásunkra mindenkor számíthatsz. Isten áldása legyen rajtad és munkádon! A fiatal, ambicziózus pap örömrepeső szivvel távozott. Pár nap múlva útnak indult küldetése helyére. A legközelebb eső városkában leszállott a vonatról, tudva, hogy onnét kocsin kell tovább folytatni az utat. Keresett is alkalmas jármüvet, de bizony senki sem akarta oda szállítani. — Jaj, uram, volt a felelet, oda semmi pénzéit sem lehet most menni. Sáron, mocsártengeren és hegyeken kell keresztül mászni. Az ember elakad a sárban, azután se előre, se hátra. Ember, ló ottvész. Kissé meghökkenve állott a fiatal pap. Hát akkor mit csináljon ? A vendéglős adta meg reá a feleletet. — Várjon, uram, holnapig, akkor vásár lesz itt. Majd csak akad talán almarévi szekér, mert azok az ördög nyergén is keresztül tudnak jönni. Nem volt mit tenni, meg kellett várni a másnapi vásárt. Még jó szerencse, hogy éppen mostanra esett. De bizony a vásárban sem akadt almarévi szekér, hanem az egyik közelebb eső helységből mégis volt, aki vállalkozott, hogy elviszi a maga falujáig. Onnét aztán menjen a tisztelendő ur, ahogy tud. Vállalkozott. Elmegy, ahogy tud. A szekeres megállóit egy utszéli korcsmánál, ahol pihentetni szokott. — Ehun van ni, szólott. Én erre megyek, a tisztelendő ur pedig amarra, mutatott ellenkező irányba, a sártenger felé. A hegyen túl van Almarév. A fiatal pap reménytelenül nézte a sártengert. — ' Ezen nem lehet keresztül menni. Egy ott ácsorgó pásztorgyerek vállalkozott, hogy ő majd átvezeti. — A mocsáron keresztül? kérdezte kíváncsian a fiatalember. — Igen! — felelt a gyerek. De nem itt, mert itt mély, hanem amoda túl, egy kis kerülővel, ahol nem olyan széles, ott, aki ösmeri, hogy hol keményebb, az átmehet rajta. — Bizony a kezdet már is elég nehéz, gondolta a pap, hanem azért félelem nélkül ment a gyermek után. El is jutottak a hegy aljához. — Ha felmászik az ur a hegyre, onnét a gerinczről meglátszik a falu! Az atléta termetű ifjúnak semmi sem volt a hegymászás, pedig jó magasra kellett kapaszkodni. Úgy volt, ahogy a gyerek mondta, a falu látszott a tetőről, de jó messze volt még és bizony alkonyat lett, amire az ismeretlen utakon elérte a plébánia kapuját. Cseléd jött elébe és megmutatta merre kell menni. — Erre tessék, bent van a plébános ur. Kopogtatás után belépett a könyvekkel és írásokkal teljesen elhalmozott, barátságos szobába, amelynek nagy, széles ablaka előtt, íróasztala mellett, karszékben ült egy jóságos, szelíd arczu, hullámos, hófehér hajú öreg ember. — Ah, egy pap! szólt, amint őt meglátta. — Isten hozta, fiatal barátom! Mivel lehetek szolgálatára ? — Dénes Márton vagyok! mutatkozott be a fiatalember. — Örülök! Üljön le, barátom és beszélje el, hogyan tudott idáig vergődni ? Kínosan érezte az ifjú pap, hogy az öreg még semmit sem tud nyugalomba helyeztetéséről, mert névé nek hallására nem mutatott semmi meglepődést. Persze hogy nem, hiszen a posta ide csak hébe-hóba jut el. Hogyan mondja most meg ennek a jóságos öreg embernek: „Én ide azért jöttem, hogy téged kilökjelek?“ De az hamar észrevette kínos zavarát és nyíltan rá szólt: — Csak beszéljen barátom, látom, szeretne mondani valamit nekem! ögy-e valami hivatalos kellemetlenség? Öh, abban volt részem elég! Rosszul esett áltatni az öreget, jóságával, vendég-
