Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-06-19 / 25. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE 25. szám. kapja végkielégítésül. (22. §. ) Az egylet tiz évi tagság előtt csakis a 16. §. 2-ik bekezdésében foglalt esetben nyújt segélyt. Mindenki csak egy tagsági könyvvel bírhat. A tagsági jog másra át nem ruházható. Mindenki csak jelentkezése napjától vétetik föl tagul; az elmúlt éveket utánafizetni nem lehet. Az illetékek több évekre előre is kifizethetők ; de ez nem ad jogot semmiféle segély igénybevételére az alapszabályszerü várakozási idő letelte előtt. Az egylet csupán a rokkantak, árvák és özvegyek segítségével foglalkozik; betegsegélyt, temetkezési segélyt vagy kölcsönöket nem ad. Az egylet 1903 márcziusban kezdte el a tényleges segélyezést, s jelenleg több mint 500 rokkant és elaggott férfi és női tagot és száznál több árvát segélyez és segítésre eddig 450.000 koronát jóval meghaladó összeget fizetett ki. A rokkantak életkora 26 és 83 év között váltakozik, mely intő például szolgálhat úgy a korosabb, mint különösen a fiatal munkásoknak a belépésre. Az egylet 4 milliót meghaladó vagyonából 272 millió korona 4°/0-os állami és fővárosi értékpapírokban, a készpénz pedig 3 jóhirü fővárosi pénzintézetben van elhelyezve, a legmesszebbmenő óvóintézkedések alapján (42. §.). Az egylet pénzkezelése hatósági ellenőrzés alatt áll. Kedvezményes beiratási dij 3 korona helyett sze- mélyenkint 1 korona 50 fillér. Be lehet iratkozni személyesen a központi irodában, továbbá a fiókpénztáraknál és befizető helyeknél is. Az első alkalommal a beiratási díjon kívül legalább 4 heti illeték is fizetendő. A belépéskor a következő adatokat kell lelkiismeretesen bevallani : név, foglalkozás, állapot (nős v. nőtlen), születési hely és év (férjes nőknél a férj nevén kívül a nő teljes családi neve is olvashatóan kiírandó). Oly helyekről, ahol fiókpénztár nincs, a belépő tagok posta- utalványon eszközölhetik a belépést és a továbbfizetést is. Minden oly városban és községben, ahol a rendes fizető tagok száma az 50-et meghaladja, a központ saf ................... ........ ^ I T A R C Z A. ö Az utolsó óra. Pál doktor sietve mént át a kórház udvarán. Fölfutott a lépcsőn. Kinyitotta a szobája ajtaját és belépett. De úgy látszik, mást gondolt, mert ismét kijött. Fehér orvosi kabátjában megdidergett. Hanem azért csak ment. Amikor az elmeosztály mellett elhaladt, valaki ott benn valamelyik czellában megdöngette az ajtót. Pál doktor jobban sietett. Elment a női belgyógyászat, a férfi belgyógyászat s a szemosztály mellett. Úgy tetszett neki, hogy végtelen hosszú, szomorú sóhajok verődnek ki a falakon . . . Jaj, de rossz . . . Futva ért az udvar hátuisó részébe. Ott van a fütőház és virágház közt a ragályos-osztály. Itt csöngetett. Kihúzta az óráját. Féltizenkettő. Az ápolónő kicsit megváratta. Álmos volt és sokáig motoszkált az ajtón, melyen Pál doktor végre belépett. — Jó estét. — Jó estét kívánok. — Na, mi az újság, hogy vannak, hogy vannak, kis mama ? Hogy van a gyerek ? — Tiz órakor negyven és egy volt a láz. Tekintetes ur, az a csöppség elmegy holnap. — Csak ne jósoljon. Maga mindig jósol. Hát az anyja lefeküdt? — Ott ül az ágy mellett. El nem mozdul mellőle. Hiába kértem, hogy pihenjen. — No, jól van. Bemegyek. Dűljön le egy kicsit maga is. ját kiküldöttjével megalakittatja a fiókpénztárat. Az alakuló gyűlésen a tagok maguk közül választanak elnököt, alelnököt, jegyzőt, pénztárnokot, ellenőröket és választmányi tagokat, akiknek a központ kiküldöttje behatóan megmagyarázza a fiók vezetésével járó teendőket. Oly helyeken, ahol a tagok száma nem elegendő egy fiókpénztár létesítéséhez: a tagok megbízhatnak magok közül egy tagot az illetékek beszedésével a kellő ellenőrzés mellett. A tagcsoport vezetője a befolyt pénzt havonként köteles két jegyzék kíséretében a központhoz beküldeni, honnan az egyik jegyzéket az átvétel elismerésével visszakapja. A beküldött összeg a Hiv. Közlönyben is ki lesz mutatva. A tagkönyvek mindig márcziusban küldendők be a központhoz lebélyegzés végett. A központ csak azon összegekért felelős, melyek hozzá tényleg befolytak. Az állam támogatásán kívül az egyletet erkölcsileg és anyagilag támogatják: Budapest, Debreczen, Eger, Esztergom, Kaposvár, Kassa, Kiskunhalas, Kolozsvár, Körmöczbánya, Mármarossziget, Nyíregyháza, Magyar- kanizsa, Pozsony, Sopron, Temesvár és Ungvár városok, tizenkét vármegye, a Társadalmi Muzeum, a Keresk. és Iparkamarák, az iparfelügyelői kar, a főpapság, több pénzintézet, részvénytársaság, gyárosok, országgyűlési képviselők, főszolgabirák, a hazai sajtó és számos emberbarát. Kérjük az érdeklődőket és a tagokat, hogy ter- jeszszék el minél szélesebb körben közhasznú egyletünket és minél többen sorakozzanak tagjaink közé, mert csakis igy érhetjük el azt a czélt, hogy ne legyen hazánknak egyetlen munkása sem, a ki élete föntartá- sáért a keserű kegyelemkenyérre szoruljon. Használjuk föl jövőnk védelmére az egyesülésben rejlő hatalmas erőt, mert örökké igaz marad az a mondás: „Segíts magadon s az Isten is megsegít!“ Pál doktor bement a négyesbe. — Jó estét. Hogy vagyunk ? Az asszony még a fejét sem emelte föl, úgy fogadta az üdvözlést. Pál doktor széket hozott magának és odaült a kis gyermekágy mellé lábfelől. Kezébe vette a kis beteg sovány kacsóját. Kivette az órát. Figyelt. Azután a hóna alatt számlálta az érlüktetést. Az asszony ránézett. Várta, hogy biztassák. Hogy valami jót, reményteljeset fog hallani. Pál doktor egy szót sem szólt. Mit mondjon neki? Azt mondja: — Szegény asszony, a fiad holnap meg fog halni. Csak ültek ott és hallgattak. A nagy szobában csak ők hárman voltak. A lámpára az ápolónő az este valami fekete kendőt akasztott, hogy tompítsa a fényét. Ez a fekete kendő néha meg-meglendült fölöttük, mint egy gyászlobogó. Odakünn a szél zúgott. Dudált, sikoltozott. Majd elfáradt. Halk, szomorú melódiává tompult, amely ott zokogott a nagy, függönytelen ablakok alatt. Kinéztek. A tar, száraz bokrok sovány ágaikkal árván, tehetetlenül engedték át magukat végzetüknek, a szélnek. Olyanok voltak, mint a sorsüldözte ember, aki meghajtja fejét és engedelmesen mondja: vágjad, üssed. A kiszakasztott hajtások, a melyek csak a tavasz- szal sarjadtak, hulltak-hulltak lefelé a kemény, rögös földre. A szél onnan fölkapta őket és sodorta maga előtt a temetőbe, amelynek szomorú fejfái mereven, mozdulatlanul néztek be az ablakon. Úgy tetszett, hogy a temető megindult és csodálatosképpen közelebb, egyre közelebb jött a nagy térségeken át, melyet sötétszürkére festett a felhősátorába vonult hold.
