Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-31 / 5. szám
5. szám RÁKOS VIDÉKÉ Lám, csak tegnap porolta ki őkegyelme a Heisz- terék lompos plundráját valahol a Duna mellett s ma már a Bakony alján ütött tábort vitéz hadával, hogy elvágja Rabutinék rókautját, akik Pest felől igyekeztenek a stíriai grániczok felé. Mikor az őserdők csendjében, melyet eleddig csak a rigók füttye zavart, először búgott fel a tárogató szava s a virágillatos langy tavaszi estén mesz- szehangzóan berengte a vidéket, ej, de megdobbant a hangjától valakinek a szivecskéje, amott a közeli városban, a pápai kettős torony alatt valahol , . . Iczi-piczi, barnapiros kis menyecske volf az a valaki, kinek fejét kerek tizenöt esztendős korában kötötte be tiszteletes Csajág László uram. Maga László urfi is nagyon ifjú legény Vala akkor még, mikor ez a nevezetes dolog történt; csak éppen hogy levetette magáról a diák tógát őkegyelme. Hanem hát egyébként derék szál ember volt Csajág László, az oskoláit meg eminenter végezte véges-végig a pápai kollégiumban. így esett, hogy a maga tudományának, meg a szép szál növésének hire szaladván, a diáktóga helyett mindjárt készen várta őt a papi palást és a pásztorbot. A legnagyobb eklézsiák egyike nyomban elhívta őt, hogy gondozza ott az urnák nyáját, őrizgetvén ama szép, hives patak mentén, melyre a zsoltár szerint a tikkadt lélek óhajtva óhajíozik . . . És ha valakinek, neki, az ur leendő szolgájának csak kellett tudnia, mit mond az irás: Nem jó az embernek egyedül lenni! De meg minek is lett volna egyedül, mikor a tiszteletes Csuzy Bálint rektor professor uram aranyos kis Rózsa lánya sírva bár, de olyan édes szívesen sirva, megígérte neki, egy szép, csillagfényes nyári esteien, hogy ő társul szegődik hozzá és elkíséri ama szép hives patak mellé, ha mindjárt a világ végén folydogál is az. Csak persze előbb kössék hozzá jó erősen a szent házasság lánczával, mert amilyen kicsike, még elveszthetnék különben valahol útközben . . . Ez a kötés meg is esett annak rendje, módja szerint, nagy lakodalmi ünnepségek között. Hanem mire az ifjú párnak indulnia kellett volna a nyájas paróchián hívogató csöndes puha kis fészekbe, egyszerre csuda dolgok történtek. Amoda fönt, Munkács kővára táján, az ungi berkekben, meg a beregi rengeteg mélyén össze- sereglének a német zsoldosoktól immár vérig nyúzott, zaklatott magyarok, puszták szegény legényei és a hajdani »kurucz király«, Tököly Imre bujdosó katonái. Ott aztán vakmerőén belefujták minden eddig elfojtott keservüket és panaszukat a tárogatóba, ebbe a csodás hangszerbe, melynek szívbe kapó hangja az egész országot tele sírta a bujdosók panaszával . . , Megértették mindenfelé . . . hiszen az ő panaszuk, az ő keservük is volt az. De nemcsak siránkozás volt abban a tárogató szóban. Kiharsant belőle egy elszánt, kemény jelszó : — Ne bántsd a magyart! Azután Beregszász piaczán kibontották a zászlót, melyet a dicsőséges emlékezetű Zrínyi Ilona fia, Rákóczi Ferencz küldött vala Polyákországból hogy nemsokára maga is utána jöjjön és kivonja Rákóczi a dicsőséges kardját — a hazáért és a szabadságért, Ezek történtének. És az első szerelmes szép éjszaka után Csajág László is csak arra ébredt, hogy szólítja ám a tárogatónak a szava, hivja ám annak a lobogónak a lengése. És letevén pásztorbotját, előkeresett egy régi fringiát, amit édes apja forgatott vala és búcsút vevén szép, ifjú hitvesétől, vette útját amarra az ungi berkek felé .. . így aztán az eklézsia pásztor nélkül maradt. De mi volt annak az árvasága Rózsa ifjú asszony árvasága mellett. * * * Két teljes esztendeig tartott ez az epedő, nagy árvaság. De a kis menyecske kalendáriuma persze, hogy egy egész végtelenséget mutatott. Ekkor jött az első üzenet. Szűkszavú staféta hozta. Csak any- nyit mondott, hogy a Duna felől erre tart a kurucz sereg. Vak Bottyán serege alkalmasint itt üt majd tábort a város alatt, Ez bizony édes k/evés volt, de azért éppen elég Rózsa epedő szivének, mert hisz’, aki az üzenetet küldte, nem vala más, mint az ő szerelmetes, édes kis férje ura: Csajág László, Bottyán apó hadnagya. Majd elmondja a többit ő maga. ügy történt azonban, hogy Bottyán apó elkerülte a várost és a Bakonyba vett egyelőre szállást. Jó erős vára volt az a rengeteg erdő a kurucznak. Hanem a tárogató hangja azért behallatszott a városba és ugyancsak megdobogtatta^ ott ama már jól ismert valakinek a szivecskéjét. És a dobogó szivecske tulajdonosa másnap már ott állt az egyik kurucz őrszem előtt reszketve, remegve, mint a nyárfalevél. Kis kosárka volt az egyik kezében, abban jól frissen sült tepertős pogácsa meg miegymás, a másik kezében egy szép rózsa bokréta volt. És a szivében, a dobogó kis szivében , . , hej, hej, azt bajos lett volna elmondani ! Hanem Borz Istók, a marczona strázsa nem nézett se a kis kosárra, se a rózsabokrétára, ráripako- dott keményen a jövevényre, mielőtt ez még szóhoz juthatott volna, hogy megmondja: mitakar, kit keres : — Megállj, szoknya! Ekkép mordult rá a fiirészbajuszu, villaszemü harczos és igy nem csoda, ha összereszketett szegényke, mint a nyárfalevél. Mikor aztán szóhoz juthatott és a Csajág László nevét említette, egyszerre megszelídült a vad kurucz. Azt ugyan el nem hitte, hogy ez a kis csitri leányasszony a hadnagy ur felesége volna, (őt nem lehet bolonddá tenni) de még ha az volna, sem engedné be a táborba. Mivel hogy úgy szól a parancs, hogy semmiféle fehércseléd a táborban meg nem tűrhető, sem oda be nem bocsátható, mert a szoknya olyan portéka, amely veszedelmet hoz a vitézlő rendekre, még ha a tulajdon hites feleségük viseli is. Így vagyon az ordréban, az pedig szentirás és punktum ! Most már megértette Rózsa a különös köszöntést, amivel az imént fogadta az istrázsa. Egyet gondolt, azután nyugodtan visszafordult. Aligha az nem járt a gondolatában : — No, ha csak a szoknya a baj, azon könnyen segíthetünk, A marczona strázsa meg utána kiáltott: — Aztán ha a városba megy a lányasszony, küldjék ki onnan valami léhütő diákot, mert hogy a generális urnák szüksége volna éppen efélére , . . — Meg lesz vitéz uram ! — szólt vissza Rózsa kaczagva és vidáman távozott. Még egy pajkos dalra is rágyújtott széles jókedvében. II, Másnap fiatal diáklegény jelentkezett Bottyán generális előtt. Csak annyit mondott, hogy szegény, ágról szakadt mendikáns diák, a pápai kollégiumban tanult, a neve György és szívesen fölcsapna a generális Íródeákjának, hahogy valami hasznát vehetné ő kegyelme. — No, no — fogadta Bottyán apó szokott szólásmódjával — éppen jó szél hozott öcsém. Szükségem van egy penna vitézre (igy hívta diákjait a generális) nehéz már a kezem, aki eddig kisegített, a Laczi fiam meg jobb, ha a kardot forgatja, mert ahhoz még jobban ért, mint a toliforgatáshoz.
