Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-31 / 5. szám
6. RÁKOS VIDÉKÉ 5. szám A diák szeme hirtelen fölcsillant a Laczi szó hallatára, szép selymes arcza piros lett, mint a bazsarózsa. Ideges nyugtalansággal fürkészve tekintett körül. Bottyán apó éles tekintetét nem kerülte el a diák nyugtalansága, de nem zavartatta magát, mivelhogy igen sietős volt a dolga. — Ehol egy jelentés — folytatta beszédét mintha mi sem történt volna és teleirt papirszeletet adott át a diáknak. Kapard le ezt szépen és hamarjában, majd aztán ebből az is kitűnik, hogy hasznodat vehetjük-e? Amott van a sátrad, kalamust, papirost találsz ottan bőven. De vigyázz, úgy ird, mintha a Miatyánkot imád, a fejedelemnek szól, Rákóczi Ferencznek . . , Alig távozott a diák, megjelent Csajág hadnagy s jelentette, hogy szerencsésen járta meg portyázó útját. Összeakadt ugyan a Somlyó alatt két vasas némettel, de ellátta a bajukat, ő csak egy kis macskakaparást kapott a jobb keze fejére. Most pedig en- gedelmet kér, hogy levelet is Írhasson haza a feleségének. — Sohse vesződj te most fiam a pennával, úgy is kifáradtál, sebes is a kezed — mondja a generális jóindulattal — most jőve egy diáklegény, mondd el annak, amit akarsz, majd lekaparintja. Ott van épp a sátorban. Úgyis szemmel kell tartani őkéimét, mert ámbátor elég jó képe vagyon, de a szeme járása olyan hamis, hogy az ember nem tudhassa, miben sántikál voltaképen. Csajág hadnagy köszönte a szívességet és a sátorba ment. Ott is maradt jó ideig, úgy, hogy Bottyán apó meg is sokalta egy kicsit. — Hosszúra nyúlt a levelecskéd fiam ! mondá neki mikor visszatért, — Hja generális uram, aki olyan régen látta a feleségét ,, , — Sok mondani valója akad, ugy-e, vágott szavába a generális. Nos és hogy tetszik a diák? Mit tartasz felőle ? Csajág hadnagy pödörintett egyet a bajuszán (vagy talán másért volt ott szüksége a kezére) különösen köhintett, hol a generálisra, hol a diák sátra felé nézett és igy szólt: — Pompás ficzkó ez a diák, generális uram, olyan a betűje, mint a gyöngy... pompás ficzkó, hanem jól mondá kegyelmed — a szeme járása az szörnyen hamis, szemmel kell őt tartanom, mert ki tudja, miben sántikál. III. Abban az egész ármádia igazat adott Csajág- hadnagynak, hogy György diák pompás ficzkó. Csakhamar megszerette őt mindenki, még Borz Istók, a fürészbajuszu, villaszemü sírázsamester is. És mindenki valami csudálatosát, valami titokszerüt talált rajta. És éjjelente lobogó tábortüzek körül, mikor pihent a tábor és kileveledzett a mesék csodafája: nem egy levél zizegett, suttogott a kis diákról is csudásnál csudásabb dolgokat. Nem úgy vagyon ám az, mint őkegyelme mondja, igy suttogott a mesefa — nem Pápáról jött ő, nem is szegény mendikáns diák. No persze. Ki látott ilyen bársonyos képű koldusdiákot. Patyolatágyon született az, aranybölcsőben ringatták . . . Nem is fiú ez, hanem leány . . . Azért az a százrétü köpeny rajta, hogy a keble domborúságát elfödje, az a nagy öblös süveg a fején, ez meg a kontyába csavart hosszú aranyhajat takarja. Úgy bizony : szépséges szép herczegleány az, a dicső Zrínyi Ilona nagyasszonyunk magzatja s a fölséges fejedelmünk Rákóczi Ferencz véréből való vér ... . Bécsben tartotta fogságban idáig őt is a német, hanem most kiszabadult és eljött közénk, hogy segítse a szegény magyart. A fringiát nem bírja gyönge keze, hát pennával szolgálja a szent szabadságot. Úgy bizony. Azért szereti úgy a generális, azért kiséri minden lépését Csajág hadnagy ur, Bottyán apó szekretari- usa, azért vigyáznak úgy rája, hogy még a fúvó széltől is megóvják , . . De kár is volna érte, ha valami érné. Őrizze az Isten , . . Imigy suttogott a mesefa a lányos képű György diákról. És szállt a mese táborszerte szájról-szájra, itt elvettek belőle, ott toldottak valamit hozzája, valamit, de rejtelmes, titokzatos maradt azért mindenképen. Egyik igy, a másik úgy gondolta a rejtély megfejtését. Borz Istók, a fürészbajuszu, villaszemü strázsa- mester példának okáért egyre azt hirdette, (de persze, nem sok hívője akadt) hogy a diák ugyanaz a személy, akit ő egyszer őrt állván a bakonyi tábor- szálláson, nem bocsátott be a táborba, mivelhogy akkor szoknya volt rajta, holott éppen akkor jött ki az a bizonyos kemény szoknya-rendölet. A helyre is emlékszik — azt mondja — ahol megállította, egy nagy galagonyabokor mellett. Kosár volt az egyik kezeben, a másikban valami virágféle és a Csajág hadnagy ur nevét emlegette . . . Ennyi szent. Eire hitet tesz, akár mikor. Arra is, hogy az a személy fehér személy volt és igy a diáknak csakugyan konty van a süvegje alatt. De hogy különben ki és mi légyen, azt már ő sem tudja. Igaza is lehet a mesének, meg nem is. Nem csak Borz Istók, más sem tudta meg a tiszta valóságot. Mesék hőse maradt a kis diák továbbra is. Pedig tüzön-vizen át, vészbe, viharba híven követte Bottyán apó seregét. Nem is idegenkedett nagyon fringiát forgató bajtársaitól. Tiszttel és közrenddel egyaránt szóba elegyedett alkalomadtán. Ha meg valamelyik Írástudatlan vitéznek valami nagy sora akadt, mit mindenképen tudatni akart az otthonvalókkal, annak a baján is szívesen segített a György diák. Olyan ékes leveleket kanyaritott hamarjában, hogy a kemény szivü harczosnak is kicsordult rá a könnye. Hát még otthon az érzékeny öreg szülőké, avagy a Julcsa lelkemé . . , Jó kedvében egyszer másszor a tábortűz mellett el is mesélgetett (az igaz, hogy aféle jó paprikás kurucz tréfákat, amilyeneknek Borz István volt a mestere, nem tudott, de még csak meg sem hallgatta az ilyesmit); nótára is gyújtott olykora bajtársak nagy örömére. Koncs András, a brigáda vén tárogatósa ilyenkor mindig megjegyezte : — Olyan hangja vagyon, mintha az én öreg tárogatómnak a kölyke volna . . . Csak a kivoltáról nem szólott soha egy árva szót sem a diák. A százrétü köpönyegét, meg az öblös süvegét ember szem láttára soha le nem tette. Kezet sem fogott senkivel, egyedül Csajag hadnagy- gyal. A sátorába nem bocsátott be soha senkit, egyedül Csajág hadnagyot, A bajtársaknak persze szemet szúrt ez a nagy barátság. Suttogtak is róla eleget, úgy maguk között. A tiszt urak irigykedve, pajkos és hamis dolgokat mesélgettek, a közrend azonban egyre növekvő csudáiattal szőtte tovább a mesék aranyszálát. Nyíltan azonban senki sem szólott, faggatni sem merte őket senki, mert jól tudták, hogy a generálisnak legkedvesebb embere Csajág hadnagy. Maga Bottyán apó pedig, aki mindvégjg labanczkémet sejtett különben igen kedves diákjában, egyre igy nógatta Csajág Lászlót: — Úgy, úgy Laczi fiam, csak tartsd szemmel ezt a selymát. Mert az ilyen hamis szeműről soha-
