Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-31 / 44. szám
2 Rákos Vidéke 44. szám. Ha kérdezzük, hát azt mondja rosszak, neveletlenek a gyerekek. Egy perczig nincsenek nyugton, hallgatni nem tudnak, s mikor kiszabadulnak — akár a csorda, rohannak szanaszét. Nézzünk szemébe az igazságnak. Az egyes ember más és más a nagy tömeg, pedig ez ugyanazon egyes emberekből áll. S mégis úgy van, hogy a tömeg neveletlenebb, oktalanabb, durvább, akár gyermekből, akár felnőttekből áll. Az egyes gyerek legtöbb esetben nem olyan neveletlen, mint aminőnek mutatkozik a tömegben. Kivált a kicsije. Kénytelenek leszünk beismerni, hogy a neveletlenséget a körülmények fejlesztik benne. Amikor ő pöröl a szomszédjával a legelső Ízben bizonyára csak azért teszi, mert a tanítója kedvében akar járni, hogy szépen üljön, — de kikap érte. Kikap érte, ha meglöki a másikat, kikap érte, ha mozog, nem fér a bőrébe. Pedig egy se az ő hibája. A szűk hely, a jogait követelő életerő az oka, hogy feszeleg. Nem tehet róla. De a tanító sem tehet róla, hogy az idegei túlfeszülnek, hogy tőle meg tanítást vár a magasabb — s ő meg egyebet sem tehet, csak bíráskodik. Hát bizony nem rajtuk múlik. A rómaiak óta sok megváltozott. Tudományban, művészetben óriási haladás. A humanizmus áldásai kiterjednek az emberiség legaljáig. A legelvetemültebb gonosztevőn szorgos gondossággal örködnek, egészséges táplálék, tiszta, száraz levegő várja a börtönben. Emberi nevet nem érdemlő gonoszok be sok százezerbe kerülnek. Becsületes munkás kezek fillérjein gondoskodna« róluk. Próbálja meg valaki, hogy úgy összezsúfolja őket. Lesz módja végighallgatni a modern humanizmus jajgatását ! De a gyerek, egy csöpp kis becsületes gyerek — az más. Azért senki sem kiabál. — Az alig lábra kelt parányi élet, a zsenge test, fejlődő szervek, szűk helyre szorítva, fülledt rossz levegőben, olyan kicsiség — hogy nem is érdemes beszélni róla a humanizmusnak. Az is nagyon természetes dolog, hogy a gyerekek közt járvány pusztít. Az iskolát becsukják egy kicsit, — aztán újra kinyitják. Ez olyan természetes valami. A gyermekét vesztett szülőt pedig vigasztalhatjuk azzal, hogy hát a gyerek mégis — megtanult írni, olvasni. Ki tehet rólá, hogy éppen öt érte a baj ! Mind nem hal meg, s ez a fő. Hogy rosszul fejlődik a tüdeje, gerincze, szeme — az is természetes, — a bölcs felsöbbség előtt. Csak a szülő sóhajtás olyan ostobaság félét fecseg, hogy minek is az a nagy tudomány. Ezért megint haragszik valaki, — miért ilyen ostobák az emberek. Pedig ezek a szegény szülők igazán nem olyan ostobák. Az ö életükhöz nem annyira tudomány, mint egészség kell. Egészség, életerő elsősorban s aztán a megfelelő tudomány ! ! Ha valamiből kevesebb lehet, úgy semmi esetre sem az egészségből. Mert bizony bizony igaz, hogy jobb az élő szamár, mint a döglött oroszlán. S bizony gyilkosság az, amit mi a gyermekekkel elkövetünk. A gyermek egészségét veszélyeztetni nincs joga senkinek a világon, még az államnak se. Ám tanítsák meg, sok szépre jóra, — de ne vegyék el tőle az Isten legnagyobb ajándékát, testi erejét, egészségét. Hány csöppség van, aki alig kap elegendő táplálékot, kis teste senyves azért is, s a tetejébe beszorítjuk romlott levegőjű szűk helyre, ahol erőtlen rosz- szul táplált ellenállásra nem képes testecskéjébe köny- nyen befészkeli magát a kór. Hiába építjük a szanatóriumokat tüdőbetegek számára, ha magunk neveljük bele a beteget. Nem lehet, nem szabad ezt így eltűrni! Nem szabad a gyermeket pusztítani, nem kell a tanítót kínozni. Nincs ennek a tanításnak semmi haszna. Eredménye a tanításnak emberfeletti munka árán lehet csak valami. A fegyelmezés képtelenség. A sok gyerek csak rontja egymást. Megszokja a tanító szavát semmibe se venni, mert sokszor a legjobb igyekezete vitte bajba. A feszelgés, lökdösés, veszekedés eldurvitja, nyerssé, önzővé teszi. A tanító pedig fárad, vesződik, emészti magát, — mert az erős munka, ha meddő is még hozzá, — nagyon megviseli az embert. Ezt nagyon jól tudja a szentmihályi tanítóság is, — de hogy semmit se tesz, az érthetetlen. TARGZA, A titok. Irta: Prém József. 1. A férj már néhány nap óta lázas izgatottsággal nézte, fürkészte fiatal feleségét. Az öldöklő gyanú mind erősebben markolt a szivébe, többé nem használt a józan Ítélet, mely néha még tiltakozott az ellen, hogy Ida hűtlen tudna lenni. Szántó Andor másodszor is megházasodott. Kis árvája, a beteges Klárika, annyiszor emlegette előtte Idát, annyira ragaszkodott a jószivü, nemeslelkü nénihez, hogy az apa utóbb már el sem képzelhette gyermekét a második anya nélkül. — Az elhalt feleségem legjobb barátnéja voltál, édes Ida! Tudom, szeretett téged, tán jobban, mint engem . . . — Ugyan Andor, ne vétkezz a halott ellen — tiltakozott Ida. Nem vétkezem, hisz az igazságot mondom. Szerelemből vettem el Czeczilt, rajongó áhitattal csüngtem rajta, az életemet édesítette meg, amíg mellettem volt. De éreztem mindig, hogy szerelmem nem lesz eleg erős, amikor szembe kell szállni a halállal, mely -elragadja tőlem az imádott asszonyt. — Most is csak neki élsz, Andor ? A férj nem rezzent meg, hidegen felelt. — Csak barátságomat adhatom neked, Ida. Inkább az árvám anyja légy, mint hitvesem. Akarsz-e igy hozzám jönni ? — Akarok ! Nem habozott egy perczig sem Ida. Hisz ott ült mellettük Klárika a díványon és Ida éppen a gyermek szép szőke fejére tette a kezét. De ráemelte szemét Andorra ; hosszan rajta nyugtatta tekintetét. És mintha magában rebegte volna : »Oh te szegény ember, ha tudnád, mint szeretlek, ha tudnád, menynyire a szivemen hordom a te sorsodat !« És titokban hálát ad az Istennek, hogy felesége lehet annak, akit már akkor imádott, amikor Czeczil még élt . . . így szövődött, igy kötődött meg az uj frigy. Akkor nem hitte Szántó Andor, hogy pokollá változik rá nézve ez a második házasság. Az első esztendőben az uj asszony, uj rendet hozott a házba . . . Gondos hitves, gondos anya, senki sem tagadhatja. Szántó Andornak soha jobb dolga nem volt. mint most, amikor ilyen példásan viszik a háztartását. Az előbbi beteges asszony ezer gondot okozott az önfeláldozó férjnek, most csupa vidámság, csupa öröm lehetne az otthona, ha egy idő óta az a rettenetes gyanú nem kínozná. Még az sem nyugtatja meg, hogy a kis Klárika pompás fejlődésnek indult. Kinek az érdeme ez ? Ki
