Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-28 / 9. szám
RÁKOS VIDÉKÉ 9. s/.an 2 el. Csak aki próbálta, az tudja, hogy ez igy tovább nem maradhat. Holmi kőolaj lámpások hiába való költsége csak kidobott pénz lenne, de mit sem segítene. Ide modern kultúra, modern, városi igényeket kielégítő berendezkedés kell. A mi lakosságunk joggal várhatja meg a ma legtökéletesebb világitomódot s ez a villamos világítás, mely a magánosok szükségletét is a legjobban kielégíti s fejlődést váró iparunkat is legértékesebben szolgálhatja. Aki itt nem akar a lehető leggyorsabban vil-’ lamos világítást, az nem akarja a község érdekét szolgálni. Most értünk a »kényes« ponthoz. A te- herhez, a költséghez. Semmiből semmi sem lesz, semmiért semmit sem adnak s nem akad olyan bolond, jókedvű adakozó, aki a garasát féltő szomszéd Szép szeméért eláraszszon villamos világítással —potyára. Sajnos, ilyesmit nem remélhetünk. Tehát fizetni kell. Annak kell fizetnie, aki a világítást élvezi s akinek érdekében világítanak s annak a számára kell fizetni, aki legjobban és legolcsóbban vállalkozik a legelőnyösebb szolgáltatásra. Az eddigi adatokból olyanformán látszik a dolog, hogy a villamos világítás, a mai helyzetben körülbelül 20—22 százalék községi pótadó emelést követelne. Hát bizony ez szép szám, nagy szám s igen jó kortesfegyver a rövidlátó szárazpipások kezében. Áldozat, az igaz. De nem akkora áldozat, hogy meg ne lehetne hozni. Tessék csak egy kicsit gondolkozni rajta. A 22 százalék emelés után éppen akkora lenne a községi pótadónk kulcsa, amekkora néhány évvel ezelőtt a község első évében volt, — villamos világítás nélkül. Tehát semmi uj és semmi olyan, amit már nem próbáltunk. Viseltük már azt a terhet s még örvendeztünk is rajta, hogy csak annyi és nem több. Ma ne viselhetnők, holott azóta minden helybeli érték és jövedelem hatalmasan felszökkent? Ma ne viselhessük, mikor villamos világítást, tehát olyan valamit kapunk érte, ami a helybeli értékeket ismét meg fogja kétszerezni. Hiszen itt is megtérül a java »áldozat«. Aztán meg az a pótadó nem szól ám örök időkre. A természetes fejlődés évről- évre tetemesen csökkenti. Íme, egyre hozzuk a községért az újabb és újabb áldozatokat, iskolát építünk, vágóhidat építünk, temetőt vásárlunk s alig néhány év alatt húsz százaléknál is többel csökkent a pótadónk, pedig még mindig várjuk a villamost közlekedést, világítást s más fontos egyebeket. Akkor ne legyen fejlődés, ha már lesz villamos vasutunk és lesz villamos világításunk s az adóalanyok tömeges szaporodását a legreálisabb számítással remélhetjük? Bizony balga kishitűség ettől megijedni. Megszaporodik, megkétszereződik a mi lakosságunk két esztendő alatt s a több adózó között eloszlik majd a teher, melyet különben idővel majd a villamos üzem várható jövedelme is apasztani fog. Nézzünk csak körül a Bécs közelében levő telepeken. Hol nincs meg a modern kényelem minden képzelhető előfeltétele? Villamos világítás, közlekedés, vízvezeték, csatorna, járható, tiszta utak. Ott többnyire megfordítva csinálják a dolgot. Előbb kellemesen lakhatóvá és vonzóvá teszik a helyeket s azután lepi el a lakosság. Nekünk meg van intelligens, hatalmas községünk s úgy kell kibirkózni T A R c z A. Az öreg iró. Irta : Vértesy Gyula. Közepes tehetség volt az öreg, aminő legtöbb van az Írók között. Gondosan, figyelemmel dolgozott, egészen csinos kis meséket eszelt ki és volt benne valamelyes regényes romantika is, amely egy időben nagyon felkapottakká tette a dolgait, Az olvasó közönség átlagának mindennapi étvágyát ezek az irók elégítik ki, akik könnyen emészthető, könnyű szellemi táplálékkal szolgálnak, olyannal, aminő például a testi táplálékok között a gyümölcs, mely kellemes is, egészséges is, csakhogy éppen nem tápláló. Bánosy azután ebben az ő szelíd, romantikus zsánerében összeirt mindenfélét. Novellát, regényt, verset, színdarabot, az utóbbi időben pedig, mikor kitört az ifjú óriások között a tárczairási epidémia, ez a ragály is átragadt reá. Ennek az utóbbi műfajnak a művelése ugyan egy kis nehézséget okozott neki, de csakhamar túltette magát ezen is és dicsekedve emlegette, hogy milyen hamar belejött az uj formába. — Most már jól megy! Eleintén nehezen tudtam megszokni! Tudjátok, azokban ,a hosszú novellákban kedvére kibeszéltetheti az ember az alakjait, de itt sietni kell mindennel, A huszadik sorban már szerelmet kell éreznie a hősnek, hogy a harmincza- dikban megvallhassa és hogy a hatvanadikban vagy megszöktesse, vagy megölhesse az imádottját. Hajdanában máskép csináltuk ! Az első folytatásban még csak bemutattuk a hősöket, a nemes vouásu, hamleti töprengéssel teli hősöket, akik többnyire dús göndörzetü fürtöket, selymes barkót és merész ive- zetü szemöldököt viseltek, melyek alól kicsillámlottak a sastekintetek ! Olyan szép férfiakat irtunk le, hogy a vidéki kisasszonyok nem győztek érte elég hálásak lenni. A »Hölgyfutárhoz«, meg az »Ország Tükréhez« mindennap halommal érkeztek az előfizetők köszönő levelei, amiért, hogy olyan szép hősöket liferálok nekik. A szerelemnek elég volt fölébredni a negyedik folytatásban s az öngyilkosságra a hősök vagy hősnők csak a tizedik folytatás körül mertek gondolni. De persze, ti ma csak gőzerővel csináltok mindent és az én fáradt Pegazusomnak utánatok kell ügetni. És elég jól ügetett! Az ő ósdi izü, de kellemesen megirt történetei talán még jobban tetszettek, mint a fin de siede izü, kellemetlenül megirt történetek. Holmi komoly lélektani probléma, vagy az uj idők uj viszonyainak tragikuma, avagy komikuma — az őt mind érintetlenül hagyta. Ment a maga utján, alkotva az ő sablonosán kiczirkalmazott szerelmi históriáit. Fogatlan, deres hajú vén legény volt már és
