Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-27 / 52. szám
8 RÁKOS VIDÉKÉ 52. szám Pénz csörgését, suhogását, Vénségemre vajh’ mi haszna ? Szerelem sírban maradjon, Búja, gondja él szivemben, Mért fakassza újra vérem ? Sírban csöndesen pihenjen Elpazarlott ifjúsággal, Melynek harcza, szenvedése Még vesztett csaták után is Büszkeség az ifjú kornak. Vén szivem megmosolyogná, Reszkető karom feküdni Hagyná azt a régi kardot . , . Ezzel engem meg ne kínálj ! — De ha egyet megtehetnél S Jézusom nem mondna ellent, Jó szellem, tedd ezt az egyet: Az a régi, gyermekkori Karácsonyi dal zendüljön Kint, az ablakom alatt most; Abból, hej abból a régi Kis fenyőből törj le gallyat S ide tedd az asztalomra; Aztán abból a kalácsból Hozz elő egy falatocskát, Amelyet sütött anyám és Amelyet atyám megáldott. ., Ezt hoznád el, égi szellem És az ajkam mosolyogna, És szivemből felfakadna Még egy dal, a legutolsó S a poéta álma lenne Szép karácsonyesti álom, Amint volt valaha, régen. . . Gáspár Imre. Karácsony a postán. Irta: Vértesy Gyula. Egy kis, törékeny, fehér lelkű leánykáról szól ez az irás, egy leánykáról, aki az ünnepek tiszta, szent hangulatában elment erről a fekete világról a többi fehér lélek közé. Mint a hópehely! Egy darabig lebeg-líbeg a szürkeségben s aztán szinte észrevétlen beleolvad a nagy fehérségbe. Milcsikéről lesz itt szó, a kis postásleányról, aki mint a tavalyi ünneputáni lapok megírták, ünnep estéjén, megmérgezte magát. »Karácsonyi öngyilkos«, »Karácsonyfa áldozata« s más efféle hangzatos czimek alatt jutott nyilvánosságra a kis sápadt leány sorsa. »Bizonyára reménytelen szerelem kergette sírba a testi bájakban nem igen ékeskedő kis vén leányt« irta valamelyik impertinens riporter czinikusan, komiszul. Pedig nem az! Szegény Milcsike beesett szeméből igéző, forró pillantások helyett csak afféle szomorú, csendes, őszi álmodozásra hajló tekintetek szálltak ki. Szomorúak, nagyon szomorúak, aminők azokból a szemekből szoktak kiszállni, melyek megszokták a sírást, a szürke borút, az élet vigasztalanságát. Az öltözetével sem sokat törődött. Nem úgy, mint a többi vén leány, aki annál több férfiúnak szeretne tetszeni, mennél kevesebben kezdenek érdeklődni iránta, Milcsike nem akart tetszeni senkinek. S habár a verseket szerette s egy-egy melegebb hangú szerelmes vers nyomán köny is fakadt a szemében és érzések rajzottak át a lelkén, ez még nem jelentette azt, hogy valaki iránt érdeklődik a kicsike, szürke teremtés, hanem mindössze azt, hogy ilyenkor mindig megsiratott valakit, aki az ő élte tavaszában neki napfényt, derűt, meleget jelentett s aki örökre eltűnt, mint ahogy eltűnik a lehelet, az esőcsepp, a szeretet, a szerelem. Haját simán hátra fésülte, úgy, ahogy a nagyanyáink képein láthatjuk. Ez a hajviselet még idősebbnek mutatta, mint aminő valóban volt. Pedig ő is csinálhatott volna hajkazlakat a fejére, térdig érő selymes szőke hajából, de minek ? Nem akart ő senkinek sem tetszeni. Kinek is akart volna? Talán a főnök urnák ? A vörös orrú, rekedt hangú vén majomnak, aki csak krákogni, meg köpködni tudott? Vagy a feleknek, akik a postára jártak? Ezeket jóformán nem is látta. Elvette, amit hoztak, odaadta amit kértek, punktum. Csak egyszer elegyedett beszédbe egygyel. Ezért a beszédéért bűnhődött meg. A jóságáért! Mert ezen a világon bűn jónak és tisztességesnek lenni. De erről majd később ! Most csak azt akartam mondani, hogy nem adott magára semmit sem. Valaha adott. Ezelőtt jó tiz évvel, amikor még üde és friss volt az arczocskája, a szeme ragyogó, a szája piros. De azóta a hivataiszobában elfonnyadt minden, ami szép volt rajta. Az évek jöttek, mentek és minden év vitt valamit; ez a szeme fényét, az az ajka pirosságát, ez a termete délczegségét, az a mosolygását. Valaha olyan volt, mint valami illatos virág, most már egész dohányszagu lett. Mint valami tajtékszipkát, úgy kiszívták őt a kollegák bűzös, csípős szivarjai s a főnök ur öblös csibukjai. Kiszívták barnára, dohányszagura, mint valami helyes kis tajtékszipkát. Rideg, szomorú hivatal volt, ahol dolgozott. De azért mégis inkább szeret a hivatalban lenni, mint odahaza, mert itt legalább lekötötte a lelkét a munka, de odahaza iszonyú volt lenni. Az egyedüllét ridegsége ott ölte a lelkét, itt legalább nem volt egyedül. így ünnepek táján különösen nem ! Hanem azért ezeket az ünnepeket még sem szerette. Ó teljesen nélkülözte a szeretetet, ilyenkor pedig minden a szeretet nevében kél útra. Mindenki küldöz a szeretteinek s ő nem küldhet senkinek, neki nem küld senki! Senki semmit! Eszébe jut a rég elmúlt évek emléke ! Mikor még ő is ünnepelt, mikor még őt is szerették. A Jézuska róla sem feledkezett meg s a karácsonyfa gyertyácskái neki is lobogtak ! Régen volt, talán igaz sem volt, csak olyan álom, ragyogó, fényes álom volt! Nézi a csomagokat, melyeket az emberek ott szorongatnak a hónuk alatt: a leveleket, melyek bizonyára tele vannak forró, jó kívánságokkal; az ajándékokat, melyek szívből jönnek s szívhez szállnak s mig mindezeket végig nézi, végig gondolja, belepi lelkét s szeretet után való forró vágyakozás hangulata. Eszébe jutnak az ő egykori otthoni pakolásai. Odahaza, a tornáczos, fehérre meszelt vén házban, a zagyvaparti kis faluban ! Mikor még az édesanyjával együtt pakkoltak Laczikának, aki katona, az öcs- csének, aki fent tanult Pesten a Lndoviczeumban. Milyen óriási ládákat küldtek neki! Óriási diós, meg mákos patkókkal, rengeteg sonkákkal . . . Hogy szerették azt a fiút, ő is, meg az anyja is. S meghalt, legszebb férfikorában, boldogsága küszöbén, a házassága első évében. Ha élne! Most együtt laknának, családja lenne, karácsonyfát készítene a Laczi gyermekeinek ! De vége, mindennek vége! Az édes anyja is, a testvére is, itt hagyták örökre !
