Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-27 / 52. szám
RÁKOS VIDÉKE 7, 52 szám. Karácsony ünnepén. Irta : Barabás Béla dr. orsz. képviselő. A béke és szeretet ünnepe köszöntött be hajlékunkba, Leteszszük egy-két napra a munka köntösét, elvonulunk a mindennapi zajos küzdelem teréről, ünnepi ruhát öltünk fel, megtisztulva érezzük szivünket a reális törekvésektől, átadjuk magunkat az édes otthonnak, a családnak. A legszentebb gondolat, a legnemesebb érzelem forrása ott van a küszöbön belül, ott a család szentélyében, ahol legnagyobb az öröm, mikor az élet kezdődik s legmélyebb a fájdalom, midőn az élet befejeződik. Kezdet és vég között, óh mily változatos az ember élete. Mennyi öröm, mennyi aggodalom és keserűség ! És ha örömünk van, ha a végzet mosolygó arcza reánk derül, akkor a család az, mely velünk együtt érez, együtt örül. Ha pedig a sors csapása jutott osztályrészül, ha a sivár lét telve van csalatkozásokkal, megtört reménynyel, fájdalommal; akkor lelkünk szomorú tárházát ismét a családi kör szentélyébe visszük be, ott talál az legbensőbb részvétre, ott van az enyhítő vigasz, ott van a szeretet, mely ébren virraszt felettünk. Az a kedves családi kör, az az édes otthon, ahol megkezdjük az életet, ahol eljátszuk a gyermekévek gondtalan napjait, örökre ott él lelkűnkben a meglett korban is és akkor is, midőn már az örök természet közelebb-közelebb vitt a véghez, az enyészethez. Miért oly fájdalmas, midőn akár kötelesség, akár hivatás kiszakaszt a családi körből, elvisz az édes otthontól messze, messze; és miért oly édes az öröm, midőn újra eljő a nap, hogy ismét visszatérhetünk az édes otthonba, újra láthatjuk az édes apát, a drága jó anyát, a kedves gyermeket ? Nézzetek egymás leikébe, egymás szemébe, ott van a tükre e fájdalomnak, ez örömnek, ott ragyog reátok a szeretet! Az a szeretet, melyet az istenség varázsa és teremtő ereje kitörölhetetlenül alkotott szivetekbe. A karácsony szent estéje az egyedüli, midőn összeül a család apraja-nagyja, midőn a kicsinyek kipirult arczárói, égő szeméből az öröm boldogsága ragyog le ; midőn a nagyok tekintete komolyság helyett a szeretet melegségétől sugárzik, midőn örülünk egymás örömének. És aki messze van az este, aki nem vehet részt az édes otthonnak, a családnak örömében, boldogságában, — az gondolatában, lelkében van itt közöttünk, — a szeretet varázsa, ez isteni kötelék, a család szentélyében legalább gondolatunkat, imádságunkat köti egybe. Mem lehet boldogtalan az az ember, kinek szivét a családi körnek, az édes otthonnak szeretete melegíti. Ez a szeretet az élet talizmánja, ez a szeretet védangyalunk. Ismét itt van egy karácsony, ismét megértük a szeretet ünnepét, ismét eldobtuk magunktól az emberi gyarlóságok oly sok hibáját, hogy megtisztult szívvel ünnepeljük s felemelt lélekkel adjunk hálát az egek Urának. A hit fénylő világa támad fel szivünkben, eszünkbe jut, hogy emberek vagyunk, eszünkbe jut, hogy Isten van. Mily máskép fordulna az emberiség sorsa, ha a szent karácsony ünnepén a család kedves körében megtisztult lelkünket, érzelmünket kivinnénk a társadalomba is, az emberek közé. Az egyetértésnek, a testvériségnek meleg érzete embertársunkban nem ellenérdek harczosát látná, hanem a közös czél elő- segitőjét üdvözölné. Gondolkozzunk: — nem olyan-e nagyban az emberiség, mint kicsinyben a család ? Nem-e sokkal feljebb emel bennünket, nem inkább nemesit-e a szeretet? A szeretet kiegyenlíti az ellenérdeket, összefűzi az embereket, — boldoggá, nyugodttá teszi az életet. Ez a szeretet éljen szivünkben, ezt vigyük a család szentélyéből ki az életbe s ekkor dicsőség lesz égben az Istennek, földön pedig a jóakaró embereknek ! Karácsonyest. Kicsi tündér igy szólitá Meg a roskatag poétát: »Vén poéta, görnyedezve Mért ülsz szép karácsony estjén? Hátha kelne régi kedved, Amikor mindenki örvend? Hatha én kieszközölném, — Én, karácsonyest tündére, — Hogy valami nagy ajándék Itt teremjen a szobádban ? Hátha, hátha? Mit kívánnál? Kell az elmaradt dicsőség ? Kell-e kincs és kell-e pompa? Vagy talán a régi lángot — Az eget vívó szerelmet És a szende lányka csókját — Hozza vissza most a végzet, Ezen a vidám, nagy estén, Amelyen mindenki örvend, Csak te gunnyasztasz borúsan?« A nyájas, kis csevegőre Néz, néz, szomorú mosolylyal Roskatag, kopott poéta : >— Nem kell nékem a dicsőség, Sohasem volt benne részem. Elmaradhat ezután is! Sohse nagyon hívogattam, Sohse igen tartogattam. Nagyra sohasem becsültem, KARÁCSONY.
