Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-20 / 51. szám
4. RÁKOS VIDÉKÉ 51 szám vendége lettem a villának, ahol az én és nemzetem gyűlölt ellenfele lakott. Nehéz munka volt, de véghez vittem, hogy megnyerjem Márta kisasszony bizalmát. Eljött az idő, amikor mosolyogva kérdőre vonhattam: Mi baja esett Magyarországon ? és miért oly ádáz, esküdt ellenségünk ? Német barátnőm bele sápadt, aztán rákezdte: — Az én magyarországi kalandom ? Na hiszen, megjártam én ott Önöknél ! Nagyon kurta, de nagyon furcsa az egész. II. Mikor most három éve, hibákkal teli német levelet kaptam Linzbe, a szüléimhez, hogy Magyar- országba siessek, mint nevelőnő: családunk minden tagja, s a rokonság riadtan nézett reám, mintha most utoljára látnának, mert szentül hitték : megesznek a keleti barbárok. De mennem kellett és örültem, hogy olyan előnyös és kitűnő hely kínálkozik. Apám már évek óta csak kapitányi nyugdijából élt. Korán le kellett mondania a tiszti pályáról, mert nyomorékká lőtték egy párbajban. Öt testvérem van, kiket nagy nélkülözés közt neveltetett. Anyánkat rég elvesztettük. Kenyérkereset után kellett nekem is látnom. De apám csak nem akart ereszteni: — Ne menj, lányom! Ne menj ! Sose térsz többé vissza. Vagy ha visszatérsz: nem lehetsz már gyermekem. Ismerem a magyar férfiakat, kivált ott az alföldön. Ezredemmel városokban, falvakban voltam ; mulattam a jó vérü gavallérokkal, akik a kastélyok nevelőnőit könnyű zsákmánynak tekintik. Erőszakosak, zsarnokok. Áldozatul leszel! Büszkén emeltem föl a fejemet és élesen néztem aggódó szülőmre: — Ne félj, meg tudom védeni magamat! Házunk mindenkor a legvallásosabb ház volt. Apám gyűlölt minden léhaságot. Soha szigorúbb erkölcsbirót nem ismertem, mint őt. Valamikor hallottam: mi volt az oka annak a párbajnak, mely szerencsétlenné tette őt. De a teljes valót sohasem tudtam meg. És elszakadtam hazulról. Egy vidéki városban, nagy kert előtt álló úri kastélyban lakott ez a magyar család, ahová éjjel megérkeztem. A vasúton senkivel sem beszéltem. Még azzal a fiatal emberrel sem, aki szemközt ült velem s folyton rám bámult, akár csak ön most. Szomorú voltam. Éreztem, mit tesz, ha az ember először hagyja el otthonát. Milyen lesz a házi asszony ? Aztán a kisasszonyka, akit majd oktatok ? Hát a házi gazda, akitől óvakodnom kell, mint a báránynak a farkastól! Van-e valami veszedelmes urfi is a házban ? A reggelinél láttam először a családot. A mama elhízott, gyanakodó, elegáns asszony. Az apa erősen fiatalítja magát. Hadilábon áll az életepárjával és bizonyosan okot ad rá, hogy az asszony féltékeny legyen. A kis lány daczos, önérzetes, de rendkívül kedves és viruló szépségnek Ígérkezik. Amellett pi-, ros, majd kicsattan. Erős, tán tulerős vérmérséklet melyet fékezni kell. Ezek voltak megfigyeléseim az első napon. Már a reggelinél észrevettem, hogy a házi gazda folyvást kémleli arczomat. Erős, fekete bajuszát pödörgette. Minduntalan igazított valamit magán, mintha figyelmemet akarná magára vonni. Aztán szólt : — Tudja-e, hogy már az utón hódított, kisasz- szony ? De nem csodálom ! Már korán reggel itt volt az unokaöcsém. Együtt jöttek a vasúton . . . Bizonyosan önnek szólt a korai látogatása. E pillanatban Paula, a növendékem, leejtette kanalát a csészére. Ránéztem és láttam, hogy öldöklő tekintettel vizsgál. Atyja tovább évődött velem. Szép ember volt. de arcza nagyon is piros, tán a sok szeszes italtól. A reggelinél is három pohár cognacot hajtott le. És minden pohárka után szikrázóbb szemeket meresztett rám. Végre a háziasszony megsokalta ezt az ostromot és a leánykával együtt a kertbe küldött. Növendékem kaczagva kelt föl s mikor a lépcsőn lehaladtunk, belém csimpaszkodott: — Furcsa, ugy-e a mama? Milyen féltékeny! Hihihi! Azt hiszi, egyszeribe magába bolondul a papa. Megbotránkozva álltam meg. — Ne folytassa, kisasszony! De a leány újra nevetett. — Ugyan', hisz a javát akarom. Már négy kisasszony volt nálam, Mindeniket elkergette a mama. Mert mindenikkel kaczérkodott az apus. De ha engem szeret és velem tart, akkor semmi baj sem lesz. Forgott velem a világ. Miféle házba kerültem? Miféle leányka ez? Erős elhatározás támadt szivemben. Jó útra fogom téríteni ezt a kora érett gyermeket. — Hány éves ? — kérdeztem tőle. — Tizenöt... De nem iátszom-e tizenhatnak? Ugy-e jól kifejlődtem ? Vannak asszonyok, akik sokkal gyengébbek nálam. Jaj, csak már... csak már... Tán a szigorú tekintetem ijesztette meg, vagy más oka volt, de a lányka elhallgatott . , . A kert végében haladtunk, közel az őszibaraczk- fákhoz, melyeknek gyümölcsei a magas kőfal léczein kandikáltak elő. A kis lány fölágaskodott, hogy egy piruló baraczkot leszakítson, majd föl is mászott a léczeken és átkandikált a falon . . , Ott fenn körülnézett, majd integetett valakinek ... és hirtelen leugrott ismét. — Mit jelent ez? Valami titka van? — Ohó ! Még nem vagyunk ennyire bizalmasok! De majd beavatom, chére mademoiselle ! Egyszere kő röpült át a falon. De a kő papírba volt göngyölve. Ketten is siettünk, hogy felvegyük. Én ráléptem, nehogy a kislány elkapja előlem. Megint rászegeztem a tekintetemet. Ettől ijedhetett meg, mert egy lépést hátrált, — Adja ide, nekem szól! — Majd az anyjának adom át. E szavakra szótlanul megfordult és a kastély felé sietett a lányka. Fölkaptam a levelet. Mert levél volt. Bizonyára szerelmes levél. S hogy meggyőződjem, sietve én is föl másztam a léczeken, hogy áttekintsek a falon . . . Csakugyan egy fiatal ember állt ott, az én éjjeli vasúti ismerősöm, aki tegnap némán bámult az egész utón. Bizonyosan a választ várta most . . . Csinos ifjú volt. Hasonlított önre . , , Igen, igen . . . Nagyon hasonlított. Nem volt szakálla, csak bajusza még ... A szemei szakasztott olyanok, mint az önéi . . . Az arczvonása is ... Ha nem tudnám, hogy — eh, bolondság! Az ösztönszerü gyűlölet is bolondság volt, amelylyel itt, e fürdőhelyen napokon át néztem önre, valahányszor találkoztunk , . . Nos, ez a fiatal ember az ön hasonmása, rám bámult . . . megrezzent, ismét úgy, mint ön most! . . . Növendékem titkos lovagja volt! Mindent tudtam. Azonnal fölmentem az eltévedt leány mamájához. Ott volt ő is. — Keserű kötelességem, hogy mindent kitárjak, asszonyom. Az ön leánykája rossz utón halad! . . . Itt van kérem ez a levél . . . Nem értem ugyan, de — nézze csak, bizonyára szerelmi vallomás , . . Ez bűn ilyen korban ! A háziasszony felpattant, — Sohasem felejtem el ezt a jelenetet. Oh milyen ház, milyen család!
