Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-22 / 38. szám

7.

RÁKOS VIDÉKE

38 szám.

világot, én pedig — igazán kérem, higyjék el, hiszen szegény édes anyám számtalanszor elmondotta és ha kívánják, kész beigazolni, hogy én milyen mosolyogva jöttem a világra az 1848-ik év február hó 28-ik napján, vagyis csonka csütörtökön hajnalhasadáskor, amely nap akkor, minthogy az az esztendő szökő év volt, éppen péntekre esett és úgy látszik, hogy talán éppen a véletlennek ez a játéka indított engem aira, hogy én — akinek tulajdonképen csak másnap, pénteken kellett volna megszületnem, már előtte való napon, azaz csonka csütörtökön láttam meg e szomorúsággal és bubánattal teii világot — már születésem pillanatában jóízűen mosolyogjak. Ez volt első mosolygásom !

Eljövetelemet kevesen várták. Mindössze csak hárman, az édes anyám, a nagy tudásu és illatos nevű Schwarzenbergerné — kérem nem Scliön- bergerné! — és édes apám. — de ez utóbbi odaát a 3-ik szobában.

Igazán nem értem azt a közömbösséget, hogy egy Mosolygót — akinek eljövetele már hetekkel, de sőt hónapokkal azelőtt már köztudomású volt, — ilyen kevés érdeklődéssel fogadjanak. Ez ugyan bántott, de azért mosolyogtam és elhatároztam, hogy ezért boszut állok valakin, aki utamba akad, mihelyt alkalom kínálkozik rája.

És csakhamar megjött. Éppen egy napos voltam, amikor közvetlenül a fürdő után jőizü álomba merültem és mosolyogtam. A tudós Schwarzenberger mama egész határozottsággal azt állította ugyanis, hogy én azért mosolygok olyan édesdeden, mert a kis angyalkákat látom magam előtt fényes ruhájukban, pedig valójában azon törtem fejecskémet, hogy a nagy tudásu hölgyet miként csaphatnám be valamivel és ennek a sikerén már előre mosolyogtam.

Gondolataimat tett követte.

Hirtelen nagyot sírtam, mintha rossz fát tettem volna a tűzre, amiért Schwarzenberger mama fölkapott engem a karjába és elkezdett irgalmatlanul püfölni, úgy, hogy belefájdult a májam, meg a vesém és ő szentül azt hitte, hogy ilyen kegyetlen bánásmóddal engem hallgatásra késztethet, azonban csalódott, mert ő minél nagyobb szívtelenséggel püfölt, én annál jobban visítottam, mígnem ő megunván a sikertelen mérkőzést, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, letett a díványra és kibontotta a sárga szalagokkal ékesített hófehér párnámat, én pedig mihelyt éreztem, hogy kötelékeim meglazultak, abba hagytam a sírást és kezeimet és lábaimat jóleső módon csapkodtam a levegőben és mosolyogtam, hogy első fellépésem ilyen pompásan sikerült.

Arra még tisztán emlékszem, hogy miután a nagy tudásu hölgy alaposan meggyőződött arról, hogy csakugyan csalódott, engem valószínűleg bo- szubó! még szorosabban bekötött, ami nekem persze sehogy sem tetszett, mert benne szabadságom megsértését láttam, de hogy azután mi történt, azt már nem tudom, mert valószínűleg elaludtam.

III. mozzanat : Keresztelőm.

Tizennégy nap múltán a keresztelőmre készültünk, Édes apám annyi népet csőditett össze erre az alkalomra, hogy a fogadásukba igazán belefáradtam. Minden újabb jövevénynek bemutatkozni, mondhatom, nem a legmulatságosabb dolog. Leginkább boszantott azonban az, hogy a hölgyek nagy része — különösen az idősebbek — puszta kíváncsiságból kissé túlléptek bizonyos etiquette szabályokon, de hát én, mint jó gyerek, ezen is csak — mosolyogtam.

Mikor a templomból visszakerültünk, engem oda vittek az édes anyámhoz, a társaság pedig vacsorához ült. Folyt a pezsgő, mint a tenger. Az öreg Radics Miska húzta a legszebb nótákat. A jókedv a legmagasabb fokra hágott már, mikor keresztapám, aki igen jó szónok hírében állott, tréfás felköszöntőjében egész határozottsággal azt állította, hogy köztem és az akkor jelenlevő Simor János püspök között valami igen jellemző közös vonás van.

Nosza megindult erre a találgatások egész áradata, különösen a nők mindjárt egész meséket találtak ki, sőt ez a kijelentés magát a püspököt is nem kis zavarba hozta.

Keresztapám, hogy a kavarodásnak véget vessen, újra szóba fogott, kijelentvén, hogy a jellemző «közös» vonás abban van, hogy Simor püspök is János, meg én is János vagyok, mert hiszen a ke- resztségben ezt a nevet kaptam.

Leit erre nagy hahota. Mindenki nevetett, én —

— meg mosolyogtam .. ,

Mint mindennek a világon, úgy az én keresztelőmnek is vége lett. Vendégeink elmentek és mi magunk maradtunk . . .

IV. mozzarjat : J-lázassáJom.

Ugorjunk át 31 évet, mert ezalatt az idő alatt nem történt semmi olyan különös dolog, ami önöket tisztelt olvasóim érdekelhetné.

Engedjék meg tehát, hogy élettörténetem fonalát ott vegyem fel újra, hogy már, mint fiatal ország- gyűlési képviselő, barátaim unszolására nősülési szándékkal elmentem Pestnek akkortájt leghíresebb báljára, az úgynevezett «Anzóger»-bálba, Ebben a bálban játszódott le életemnek legkomolyabb pillanata abban a perczben, amikor Csicsergő Euláliát

— boldogult első feleségemet — az ő hollófekete fürtéi vei, valóságos királynői termetével megláttam és megszerettem. Eulália ugyan már nem volt bakfis, de 52 tavasza daczára úgy csicseregni, mint ő, senkisem tudott az egész Ferenczvárosban, ahol két kétemeletes háza volt a Viola-utczában.

Egy pillanatra már majd úgy volt, hogy lemondok Euláliáról, de aztán győzött bennem a jobb érzés és erős elhatározással megkértem Eulália kezét s az esküvőt hamarosan meg is tartottuk.

Barátaim szánakoztak rajtam, de én — mosolyogtam, mert boldog voltam Euláliával, ő meg én velem !

Mint mindezekből láthatják immár alaposan bebizonyítottam, hogy fogadalmamat minden körülmények között híven és férfiasán betartottam és csak egyszer — egyetlen egyszer — akkor is mindössze csak egynéhány óráig voltam abban a helyzetben, hogy jogos felháborodásom következtében — ami enyhítő körülményt képez nem mosolyogtam, csupán csak azért, mert nem tudtam.

Ez akkor történt, mikor boldog házasságunk 3-ik esztendejének egyik szeptemberi reggelén, a reggeli után az én kedves Euláliám forrón átölelt és boldogságtól elhaló hangon a következő szavakat susogta a fülembe:

— Édes tubiczám, mire haza jösz majd a Házból, valami «édes titkot» fogsz megtudni — ebéd után tőlem pá, pá !

Nagyot néztem e szavak után Euláliára. Mintha minden vérem a fejembe tódult volna, szédültem, aztán hirtelen kiszakítottam magamat Eulália karjai közül és rohantam el hazulról, mint egy őrült. Ki az utczára, mentem, magam sem tudom hová. Egyszerre csak azon vettem észre magamat, hogy a Sándor- utczában az országháza előtt állottam. Bementem a házba s bár még csak fél 10 felé járt az idő és a ház teljesen üres volt, mégis leültem a helyemre és gondolkozni kezdtem, Sehogysem ment a fejembe, hogy Eulália, aki immáron 54-ik tavaszát is elvirulni látta, holmi «édes titok»-nak a kutforrása lehessen.

Merengéseimből barátaimnak hangos üdvözlése riasztott fel.

Majd nemsokára megkezdődött az ülés és én éppen a 3-ik szüzbeszédembe fogtam bele, amikor