Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-07 / 14. szám
2. RÁKOS VIDÉKE 14. szám. zett, becsületes munka tiszteletreméltó eredményén. Ez a beszámoló különben megnyugtatja a türelmetlenkedőket is. A villamos vasuttá alakulás ügye is biztató adatokra talál benne. Akik a lóvasutat idáig felnevelték, nagyon komolyan fáradoznak e méltó czél érdekében is és hogy minő eredménynyel, fényes bizonyság egyik oldalról a már megtartott közigazgatási bejárás ténye, másrészről pedig az az előre látó gondosság, mely a fejlesztés czéljára szánt rendkívüli tartalék alapot immár 12000 koronára növelte. Milyen gonosz kis vállalat is ez a nagyhangon gyűlölt lóvasut, mikor leszállított vitelbérekkel, megnehezedett viszonyok között 5 százalékos osztalékot fizet és még 12000 koronája jut a jövő érdekében félretett tartalékra ?! Dehát csak szidjuk, hiszen ez csak a miénk, a mi munkánk gyümölcse, a magunk alkotásunk, a magunk fáradságának eredménye, magunkért, a minmagunk haszna. Vajha — ugy-e, jönne már el az idegen, aki megölné s vinné a hasznot ki, idegeneknek, idegenek drága munkájával, idegenek zsebének. Azt lesik elegen, mint a napfelkeltét, ezt káromolják, mint a sötét éjszakát. Mert mi már csak félig vagyunk itthon a magunk fészkében. Félig az a szokásunk, hogy belepiszkolunk. Ez hálának is szép, igazságnak is jó. Bajnak se baj. A balekek azért ki nem pusztulnak s néhány derék polgár hálás dicséretéért tovább húzzák az igát — «a közjó érdekében» lengő zászló foszlányai alatt. S amig ezek el nem hagyják: e közgyűlés évfordulója mindig ünnepe, örömnapja lesz Rákosszentmihály n a k! tár e z a. _______ Fe jes Nagy István és az állam. Irta: Szabó Imre. A vásáros piacz közepén álldogált István uram jó tizenkét falubélivel. Hogy csak a nagyobbakat említsem, ott voltak Deres Ferkó, a falu csodadoktora, sőt még Kerekes András is, a kinél külömb embert egész Vas nem teremtett. Csupa ész volt az szinültig; kicsi híjjá, hogy úr nem lett belőle s az a kicsi hiba is ő benne leledezett, mivelhogy megugrott az iskola padjáról. A többiek, akiről keveset jegyezhet fel a krónika, ott állottak körben köröttük és lesték az ajkukról kiszaladó, ámbár gyéren eregetett szavakat. Mert bizony a vásár igen élénk volt. Nagy zsivajjal hömpölygött az embertömeg, kivált az asszonyféléje s össze-vissza kígyóztak az emberfejek. Alkukiáltozás, haragos szitok, dévaj sikoltás, gyermek- sirás verte fel hangosra a házaktól körülölelt teret s a hangzavarba itt belesivitott egy rosszat sejtő malacz, ott belegágogott egy élte alkonyát érző kácsa. Már pedig Kerekes András ahhoz volt szokva, hogy mikor ő beszél, még a légy se dönögjön közelében. Itt valahogy sértve érezte a tekintélyét. No de támadt egyszerre riadalom a könyökös szomszédságukban, ahol Bedek Pálné árulgatta a kövérre hizlalt marhát. Mert, uram teremtőm, mégis csak istentelenség az, hogy az a farizeus lelkű vámKrónika. Szörnyű a szó, mely mint a villám, Röppent a kontinensen által, S a mely emigv üvölte zordul: Le az uszálylyal! Prágából kelt szárnyára nemrég E szó, melynél kegyetlenebbet Nem hallott női fül. Halálra Szánták a sleppet. A suhogó kis női sleppet, A mely sejtelm es lebbcnéssel Édes titkot suttogni is csak Halkan merészel. Hiszen rut indiszkréczióra A slepp sohasem vetemült még, Őt rendre utasítani nem volt Még soha szükség. Annál kevésbbé van reá ok, Büntetni a sleppet halállal, Egy kis poézis tűnik ismét El az uszálylyal! Mert tartok tőle, hogy a szózat A mely Prágából kelt ki nemrég, Minálunk is majd nemsokára Hívőkre lel még. S már látom képét a jövőnek: A rendőr áll az utczasarkon, De balkezét, ah, nem nyugtatja Többé a kardon. Mert oldalán nincs kard, de — olló, S ha kémszeme lel egy uszályra, Hidegvériien, mint a hóhér Nyissz, nyissz, levágja.., Fenő. * szedő, akit az Isten akárhová tegyen, kerekes 5 pengőt követelt helypénzfejében olyan érdemekben és kácsapecsenyében neki gömbölyödött tekintélyes perszónától, mint a minő Bedek Pálné. Éhen kell veszni manapság a szegény embernek! Azért eleinte sírásra fogta a dolgot; úgy megsirt, úgy megjajgatott, hogy kövér orczája csattanó pirosra vörösödtek s lélegzetét fulladásba fojtotta a keserűség. Bizony megkönyörült volna rajta még a hóhér is. A hóhér meg, de a farizeus lelkű vámszedő nem. Kemény marad az, mint a szikla. De már erre más szél kerekedett Bedek asszonynéni lelki indulat-tengerén. Két csípőre csapta hatalmas tenyereit s förgeteg módjára hullott a szebnél-szebb czim és jókívánság a vámszedő hajzatlan fejére. Már pedig jaj annak, akire ráereszti fáradhatatlan nyelvét. Ott van Bedek Pál uram, aki ott ül vaczogó foggal egy kapu sarokban, ő a megmondhatója! De a vámszedő szivén ez se lágyít. Össze- ránczolja a homlokát, amire a szemöldöke felszalad a feje búbjára, kidülleszti zsinóros mentével takart mellét s a felsőbség hangján, büszke önérzettel, mintha egy szóval szét akarná morzsolni a neki bőszült asszonyt, oda böki: — Hja, az állam! És csakugyan úgy megáll erre Bedekné nyelve- malma, mintha egyszerre leeresztették volna a zsilipet. Meggörbül a háta, megjuhászödik az ábrázata és gyorsan kifizeti az 5 pengőt. Mert szörnyű is a szó: az állam! Mennyi mindent rejteget magában, mennyi titokzatost és rémest
