Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-06 / 1. szám
2. Nem szabad hóekét útnak indítani, kellő számú munkás nélkül, hogy mint múlt vasárnap, baleset érhesse és ennek következtében egész napon át szüneteljen a közlekedés. Nem szabad az egyik sínpárt úgy tisztittatni, hogy a havat a másik sínpárra hányják s annak megtisztítását e miatt több nappal késleked- tessék. Ha pedig ilyen bajos állapot van, kellő számú kocsiról kell gondoskodni a nagyritkán inditott vonatokhoz. Nem szabad egy olyan vonatot elindítani, amely tiz perczczel előbb érkezett a végállomásra s a csaknem három órán át ott zsúfolva veszteglő vonatot figyelmeztetés nélkül további negyedóráig ott hagyni. Ez különben mind a pillanatnyi veszedelem szülte fejvesztés következménye. A hozzánk érkezett egész sereg panaszos felszólalást kívánjuk a közönség érdeke szempontjából mindezek felemlitésével összegezni, ismételve ama reményünket, hogy a vállalatokra éppen úgy káros eseteket a jövőben a nagyobb előrelátás meggátolja. A kánya. (Charles Richet.) Francziaország s Németország közt, tág mezen Zord szikla áll merőn. Mély árnyában, mit a sik búzaföldre vet, Vén kánya apó tart ott bölcs beszédeket : »Sok kincse, java közt az anyaföldnek Fiuk — haliga — mit tartok legkülönbnek! A legdrágább falat, — Mása alig akad: Az emberhús vonagló, véres koncza . , . Ah ! Én Ízleltem — beszélhetek róla . . . S vágyam semmi más nem vonzza azóta! Az iskolában, hiszen tanultátok, Hogy valamikor Jupiter apátok Kedvében járni kanyaőseinknek Prometheust a bérezhez lánczolá meg, Az ő vére szállt örökségbe rátok! TÁ R CZ A. Pilleszárnyak. Irta: Benda Jenő. A séta utón ketten mentek együtt; egy öreges ur, asztmás, elhízott termetű és egy ifjú hölgy, kinek szépsége makulátlan volt, de ezzel szemben erénye annál jogosabb kifogás alá eshetett. Mentek együtt, az ur némileg szuszogva, a hölgy pedig kedvetlenül. Nem beszéltek egymással, mert egy kis differenczia volt köztük egy túlságosan borsos áru brilliáns butonnak miatta. Közvetlen előttük az utón pedig mindig tovább majd újra tovább röppent egy pillangó. Pár lépésre bevárta őket, azután ismét előreszállt. mintha az irányt mutatná nekik. Különösen fejlett szép példány volt. Mikor szárnyát széttárva megpihent, a szivárvány minden színében ragyogott. Mikor pedig fölrepült, hasonlatos volt egy levegőben libegő drágakőhöz. A leány nem tudta levenni szemét a röpködő csodáról. A borsos áru brilliáns butonnak miatta nagyon haragos volt, igy hát ártani akart valaminek s amikor a pillát már-már elérték, utána lépett, hogv eltapossa. 1. szám. Dús áldás néktek az az átok.» A kányafiuk meglepődve néztek: «Apánk, igazad van bizonyára néked! A párolgó emberczafat pompás lehet De az ember aligha ért egyet veled! Csodás, izes falat, De vészthozó nagyon! S ha rózsásan pirul a kánya-asztalon Ránk tör bus viharként az emberi harag, Bősz menyköve harap S enyészetbe ragad!» S a kánya szólt: «Ilyen félénk minden gyerek, Nem érti még a módját s ok nélkül remeg. Halljátok hát! Az ember maga ád tinéktek Fölséges ebédet! Csak a buja réthez ne menjetek közel Hol báránya legel. Azokat szerető gonddal, jól őrzi meg, S ha bántod, jaj neked ! Nem, nem! a mi számunkra más a martalék! Bárány, pulyka, üsző, Ínyünkre nem elég ! Ad jobbat az emberiség. Van rá mód fölséges ! a neve : — háború ! Számunkra kövér tor, cseppet se szomorú , . . Ah ! ízleltem egykor, s hiú félelmetek Hagyjátok abba gyerekek, Vigadjatok, örüljetek ! Tudjátok meg, hogy a kardpengék s fegyverek Nekünk aratnak zsákmányt s dús győzelmeket Csak türelem fiuk s egy nyájas, szép napon, Megindul a népség e fehér utakon ; S túl az ösvényen jő a többi, Mind — előre nyomulnak ölni! Vén szakálas ágyujok súlyosan dörög És piros lesz a rög, Ezer mellkas hörög. S ti biztos fészketekben, ott fenn magasan Hol a szabadságnak hőn izzó napja van, Csak szépen várjatok, Elhalnak a jajok, Nem lesz panaszra ok! Halkan suhan alá az estnek bíbora S kész a nagy lakoma. Szirtes lakunkból halljuk a győztes szavát És bármelyik is ül diadalt odaát, Az igaz győzelem egyedül a miénk: A halott, haldokló s a sebesült a miénk ! — Ne ! ne bántsa! kérte a szuszogós ember. De ezzel a kéréssel csak azt érte el, hogy a nő most már igazán meg akarta keriteni a lepkét. Jött a legközelebbi alkalom. A pille fürge szárnynyal újra kimenekült az apró láb halálos nyomása alól, de a leány egy ügyes kézmozdulattal a levegőben elkapta. Ott vergődött szegény az ékszeres, keskeny kacsók közt. A leány végig dörzsölte a szárnyait. A durva fogás alatt egyszerre eltűnt azokról a káprázatos ragyogás. Azután megfogta az egyik szárnyat; nyugodt, biztos muzdulattal letépte. A pille megmaradt szárnyával kétségbeesetten verdesett, A lány pedig hirtelen letépte ezt a szárnyat is. A gyönyörű repülő csodából mi maradt ? Egy kicsi utálatos pondró, mely kínjában jobbra-balra görbült a leány fehér tenyerén. — Milyen kegyetlen maga Olga! — mondta össze borzadva a kövérkés asztmás ember. Nem sajnálja ? Olga válasz helyett eldobta magától a kicsi férget, agyontaposta. Csak azután felelt: — Ti talán sajnáltok bennünket, mikor miattatok elpocsékoljuk szépségünket, ifjúságunkat? S gyűlölettel és undorral nézett a szuszogó emberkére, aki asztmás mellét kidüllesztve szaporán szedte a lábait, hogy a szép és ifjú hölgy mellett ő RÁKOS VIDÉKE
