Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-25 / 4. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 4. szám. terjeszkedjék ki mi fölöttünk, mert akkor tényleg eljött az ő országa, mert éretlen embernek, tehetetlen közönségnek gondnokság kell és nem önállóság. F. SZÍNHÁZ. Nemzeti színház. Az egész héten át csak a Koriolánusz hétfői előadása említendő meg, a melyen a címszerepet Bakó László játszotta Szacsvay Imre helyett. Ha mindjárt Bakó nem is feledtethette kitűnő elődjét, mégis tisztességes sikert aratott. Ha többször volna alkalma nagyobb szerepben játszani és tál- csapongó természetét mérsékelné, igen jó hősszinész válnék belőle, a mire hatalmas alakja, szép, férfias hangja úgyis predesztinálja. — A Molier-est újra elmaradt Lánczy Ilka rekedtsége miatt. Még az Isten sem engedi, hogy a Nemzetiben Moher-darabot adjanak. Operaház. A dalmüszínházban a múlt hét végén Bédei Szidi meg Szántó Lili vendégszerepeitek, mind a kettő tetszett, de igazi sikere azért egyiknek sem volt. De azért föltétlenül helyesnek tartjuk a fiatalabb erők bemutatkozását a dalmííszín- házban. A Vígszínház és a Népszínház történetében semmi em- lítésreméltó nem fordult elő. Magyar színház. A Magyar színház újabb meglepetéssel szolgált a múlt héten. A „Raquin Teréz“ megbukott, de az előadással a társulatnak igaz sikere volt. Különös egy színház is ez a Wesselényi-utcai. A regényes „Hannele“ előadása ott jobb volt, mint később a Nemzetiben, a magyar „Gyurkovics-leányok“ is jobban sikerültek ott, mint a Vígszínházban. Az „Aranylakodalom“ volt eddig legjobban előadott alkalmi darabunk, a modern „Ifjúság“-ot, a Halbe darabját igen jól játszották, a „Balek“, a „Kikapós patikárius“ kitűnő előadásban kerültek színre. Az angol operetteket (Gésák, New-York szépe, Postásfiú) csak a Magyar színházban adják jól és íme, most kisül, hogy Zola sötét drámájában is igen jól játszottak. És ilyen sokoldalúság mellett mégis lenézéssel szokás emlegetni a Magyar színházat. Miért . . . ? A „Raquin Teréz “-ért különben nem kár, csak a jó előadásért és mindenekfölött Maróthy Margit miatt sajnáljuk a bukását. Lilli. Szép, nagyon szép volt aranyhajával, szelíd búzavirágszín szemeivel, mosolygó, piciny szájával a „kis Lilli“; és kimondhatatlanul boldog is volt addig, míg Magda meg nem zavarta a boldogságát. A mint azokat a lobogó fekete szemeket meglátta, melyek égő tűzzel pihentek vőlegénye deli alakján és Béla szemeiben azt a csodálkozó elragadtatást, melylyel e királynői alakot szemlélte, szívén egy meg nem nevezhető, fájdalmas érzés nyilallott át. Sejtette, hogy boldogságának vége szakadt. S úgy is volt. Magda mindennapos vendége lett és mindig Bélával mulatott. S ha néha nem jött el hozzá Magda, Béla láthatóan rosszul érezte magát s Lilli kérdéseire szórakozottan felelgetett. Az idő múlt. A dermesztő tél után megérkezett a gyönyörűséges, virágot fakasztó tavasz. De ez a tavasz az ő számára nem termett virágokat. Vőlegénye mind hidegebb lett iránta s a kis Lilli napról-napra hervadt. Szülei, kiket megváltozott kedélye és sápadtsága aggasztott, fürdőre akarták vinni, szórakoztatni akarták őt. Lilli örömmel egyezett bele szülőinek tervébe, mivel abban reménykedett, hogy vőlegénye, ha nem áll többé e fekete szemek varázsa alatt, berek, nádak, erek, — meg sem állottam addig, míg a kis kapunkban az anyjukomat föl nem taszítottam ; az meg aztán rádásul úgy elsodrófázott, hogy még most is ég bele a hátam, mikor rágondolok! Linka (Türelmetlenül.) Ne kelepeljen kend annyit, hanem verjen ki már valamit, mielőtt beharangoznának vagy hordja el kendet a forgószél! Fránya. (Csendesen billegeti a czimbalmat.) Attól nem félek, mert az nyakleves nélkül forgatja meg az embert, hanem a szentatya, meg a rezes orrú kántor uram pof- levesitiil polkát jár az emberrel az egész világ. Én kaptam már életemben valami háromszáz poflevest, de olyan ménkű nagy porciót, mint az a kettő volt, nem többet. Még most is a számban érzem az ízit! Linka. (Türelmetlenségében az asztalra üt.) No ha egyszeribe rá nem gyújt kend a Kondor Bandi nótájára, akkor sipircz innen, vén szajkó! Fránya. (Erősebben billeget.) Á-há! Hát a papék Bandijának a nótájára vagyunk kiváncsiak olyan nagyon ! Hm .. hm!.. Annak nyálasszáju Imre gyerkőcnek is elvertem az éjjel azt a nótát, de úgy hátba rúgott, hogy a cimbalom alá karikáztam tőle! Bides . . . (Folytatjuk.) egyszer csak lepuskázza a papék Bandiját, vagy hogy le- locsoltatja marólúggal; mondta is, hogy majd beszél a Szatyor Zsuzsa nénivel, az úgy is mindig a papék Bandija után lesekedik. Lirika. (Fenyegetőzve.) Jó lenne lakatot tenni a kend mosdatlan szájára, mert ha valamiképen kitudódnék, hogy miket beszél az uraság fiáról, alighanem gúzsba kötnék kendet. Jobb, ha cimbalmoz egyet, de csendesen ám, mert ha a főúr odaát meghallja, egy-kettőre kiebrudaltatja innen az udvarról! Fránya. (Borzongással.) Uj-jé! Ismerem már a szent- séges keze járását! Mikor egyszer a tócsái búcsúról hazafelé botorkáltunk, tetszik tudni, olyan latyakos fejjel megálltam a Szent Muki előtt itt a faluvégen, aztán hálaadás- bul, mivelhogy pompásan kerestünk, elfütyültem neki a nemzeti nótát, a mit a pemákok olyan polondul szeretnek: „Cservene vinkó, bile kolácse . . .“ A szentatya meg a tagról ballagott haza, s a mint meghallotta a szerenádot, úgy pofon törült a szentséges kézivel, hogy cimbalmastul a Moldvába . . . akarom mondani a Sárvízbe karikáztam s talán az ítéletnapig ott lubickoltam volna, ha a másik oldalról meg az a rezes orrú kántor uram nem üt pofon, de úgy ám, hogy cimbalmas létemre az eget is bőgőnek néztem! Mondok: ez már több, mint a mennyit egy jóne- velésü cigánypofa elbír, — uccu, vesd el magad, — ill a
