Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-10-18 / 42. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 42. szám. virág tizedik vigszinházi előadásáról kellett beszámolni, meg hogy a Vígszínházban elrepedt a Szirmai úr nadrágja s Küry primadonna kisasszony a rózsaszín palástjával takarta be! Pedig ha a kritikus uraknak nem lett volna ilyen fontos és bokros teendőjük, a szegény magyar művészet egyik felkent papjának kulturális jelentőségű szereplését talán meg is láthatták volna valamint a néhai való, állítólag jelesnek tartott, de primadonna szerepeket nem irt, Shakespeare úr, mint tehetséges kezdő irta Lear király cimü darabjának a magyar Nemzeti Színházban történt előadásáról is ejthettek volna egy-két kegyes szót, legalább is annyit, hogy egyes szereplők kiválóak voltak, viszont azonban a darab más szereplőinek játéka és gondos rendezés dolgában még sok a kívánni való az ünnepi előadáson is. Eh, de hiszen mindez a budapesti sajtót mit érdekli, mikor primadonnákról és érzéki darabokról irhát! eh. „Ne bántsd a magyart!“ Nem fenyegetés ez, csak figyelmeztetés. Jellemzi a magyar embert, a ki nem kötekedik, nem civakodik, de nem tűri, hogy a dolgaiba beleavatkozzanak. Nem támad mást, de figyelmeztet rá mindenkit, hogy őt se lesz jó bántani. És ezt a mondást választotta címéül egy társaság, a mely a múlt héten összeült Rákosszentmihály egy vendéglőjében. (Hol gyűlt volna össze másutt, mint vendéglőben, mikor Rákosszentmihályon más helyiség az összejövetelek számára nincsen). Történt (a mi sűrűn fordul elő Rákosszentmihályon), hogy a kik összegyűltek, jól érezték magukat az egymás társaságában és eszükbe jutott, hogy milyen jó és milyen kellemes lenne az, ha a hosszú téli estéken is volna valahol helyük, a hol biztosan egymásra találhatnának. És mert ez a gondolat kellemes is volt, okos is volt, természetes, hogy hívekre talált és megalakult a „Ne bántsd a magyart“ asztaltársaság. Barátságos kocintgatás közben azonban — úgy látszik — gyorsan érnek az eszmék és a társaság eljutott még aznap este odáig, hogy egy társaskör alakulásának szükségességéről kezdtek egymással beszélgetni. Mi természetesebb, mint hogy — az idő is már előhaladottabb lévén — ez az újabb idea még nagyobb tetszésben részesült az előbbinél. A jó mag termő földbe hullott és azonnal fejlődni, hízni is kezdett. Kimondták, hogy a társaskörre szükség van és ki is küldtek maguk közül azonnal öt tiszteletreméltó férfiút az alapszabályok kidolgozására. Úgy tudjuk, hogy a „kidolgozó bizottság“ már össze is ült, sőt a szabályok azóta már talán el is készültek, mivel hogy az ügy sürgős nagyon: itt van már a tél a nyakunkon. Szóval a rákosszentmihályiak eljutottak odáig, a meddig már sokszor elmerészkedtek, az elhatározásig. Szinte úgy tűnik föl nekünk az egész társaskörügy története, mint a mikor valaki érzi magában, hogy erre vagy arra szüksége volna, nagyon használna nekik, ha megszerezné, el is határozza magában minden nap, (lefekvés előtt) hogy megszerzi másnap, ha törik, ha szakad, de másnap — csodálatosképpen — mindig más, sokkal sürgősebb, sokkal fontosabb dolga akad, TÁRCA.----Ra jta, ürüljön a pohár!.. .* Azonban a Miska lábának sem köd, sem egyéb nem ártott; beballagott takarosán s ott várta már a pajtásokat jó előre a korcsmaajtóban s a mint egyikmásik megérkezett, hatalmas reszelős hangján, üdvözlésképen rázendítette a régi kedves éneket: Rajta, ürüljön a pohár . . . Az első tíz évi találkozás nagyszerűen sikerült. Egy kicsit elsajnálkoztak a vízbe halt jó pajtáson, hanem azután feledve lett minden. Folyt a dal és ürült a pohár emberül. * Megint elmúlt a másik tíz év is. S újra Miska érkezett be legelébb. Még pedig ezúttal szerencséje volt: meszes szekér került alá. Torka nem gyengült egy cseppet sem, örömtől áradozva fogadta most is az egymás után hullongó pajtásokat. Nem feledte el a régi nótát, sőt mint nyilvánvaló volt, buzgón követte is annak intelmeit. Máskülönben csak az a ruha volt rajta, a mi ezelőtt tíz esztendővel. Híjába, mostanában megint nem volt jó szilva-termés. * Mutatvány Szívós Bélának a Hornyánszky Viktor kiadásában megjelent .Ócska történetek“ című elbeszéléseiből. Hanem a pajtások közül sok hiányzott. Vagy hatan elköltöztek e siralom völgyéből, míg az egyik pajtás, a ki közben képviselő és nagy férfiú lett, csak rövid sürgönyt küldött, hogy nem jöhet. A többiek azt mondták, hogy elkevélyedett, szégyell már közéjük jönni, csak Darvas Miska nem hitte; örült hajdani pajtása nagy előmenetelén. — Lám, ki hitte volna! Hiszen mindig én segítettem ki súgással s most mégis milyen hires hazafi. Különben furcsának tetszett Miskának, hogy menynyire megváltozik az emberi természet. Lám, a Pali, Józsi, Pista, Peti micsoda vígak, csintalanok voltak hajdanában, mikor még együtt koplaltak a kollégiumban, s most, hogy felvitte Isten a dolgukat, meghíztak, szép ruhában járnak, ime, milyen kevésbeszédűek lettek. De még az emlékezetük is meggyengült. Lám, ő rá is alig ismertek rá . . . De azért Miska nagyon boldog volt, hogy a tanulótársaiból ilyen országos emberek lettek. Ki esperes, ki nagy pap, ki főbíró, ki követ, ki más! S a mint másnap hazafelé döczögött az ő meszes szekerén, olyan boldogan dalolgatta a pohárürítést, hogy szintúgy zengett bele az a ritkás nyirfaerdő az útfélen. * • De haj, az évek csak teltek csak múltak, gyorsan és kevés jó szilvatermést hozva.
