Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-10-18 / 42. szám
42. szám RÁKOS VIDÉKE 3 úgy hogy nem maradván ideje a cselekvésre, megint csak az esti (lefekvés előtt tett) elhatározásig jut el, de oda azután annál bizonyosabban. Három-négy esztendeje ugyanis szinte matematikai pontossággal következik be az éjtszakák hosszabbodásával egyidejűleg, hogy a szentmihályiak — mielőtt téli álmukba merülnének — elhatározzák egy társaskör megalapítását, Néha polgári körnek hívják a tervezett társulást és eljutnak vele első ízben az alapszabályokig, másodízben a megalakulásig, sőt a ministeri jóváhagyásig is. Más alkalommal mint nagyszabású társaskör merül föl az eszme, kombinálva sportteleppel, hatalmas és fényes kaszinó-épülettel, mulatságokkal és minden egyebekkel, a miket ilyen nagymérvű társulással egyáltalában összefüggésben emlegetni lehet Az ilyen nagyszabású gondolat azonban nem tűri az elhamarkodást és egy esztendő nem elegendő ahhoz, hogy a megteremtésre kiküldött bizottság csak egyetlen egyszer is összeüljön. És most újra társaskört terveznek, de (hogy hamarább mehessenek vele valamire) kicsinyét. Családias, szűk kört gondoltak ki a kezdet kezdetéül, a mely azzal, hogy tagjai jól érezik magukat egy a más társaságában, mindig többeket vonzanak magukhoz. Ezek azután elszántabban mennek bele a várható ütközetekbe, hamarosan tesznek-vesznek, igyekeznek alkotni és azoknak, a kik talán erre is volna némi megjegyzésük, büszkén kivágják választott jeligéjüket: „Ne bántsd a magyart!“ Ha pedig mindezekből bárki is azt hinné, hogy mi nem üdvözöljük örömmel a társaskör alakításának alapvető munkálatait, úgy az illető nagyon téved. Senki nálunknál szükségesebbnek, sürgősebbnek ezt az ügyet nem tartja mint mi; csakhogy — engedeimet kérünk — ennek az ügynek a viharos múltja kétségeskedést kelt bennünk önkénytelenül. Fog-e sikerülni negyedszerre az, a mit háromszor egymásután — nem sikerült megteremteni ? — Pedig, hogy mi is akartuk, akkoriban is, megjelent cikkelyeink bizonyítják. És akarták rajtunk kívül mások is, számosán a tekintélyesek közül. Mivel pedig nem kenyerünk a kertelés, hanem ki szoktuk mondani egyenesen a mi a szívünkön fekszik, megmondjuk ezúttal is, mit tartunk a legfőbb bajnak ebben az irányban, hol félünk, hogy az ügy, a jó ügy hajótörést fog szenvedni újólag is? A legfőbb akadály Rákosszentmihály részekre szakadottsága. Van Szentmihálynak sok kicsi, intim, jó társasága, itt két család, ott három, a mely összetart és — megalkudva a körülményekkel — jól érzi magát a saját szűk, de bárátságos, szerető társaságában és csak nagy ritkán mozdítható ki onnan. Pedig ez minden általános érdekű ügynek kárára van, mert érdeklődést kelteni a közügyek iránt így teljességgel lehetetlen. A kis társaságok összeolvadásának pedig állandó akadálya a féltékenység, a melylyel egymással szemben viseltetnek. Új emberek megjelenése, cselekvő képességének megnyilatkozása már kemény kritikával találkozik, a mely ritkán ment csak a személyeskedéstől és a mely mindjárt kezdetben elidegenítőleg hat a még alig- alig mutatkozott jóakaraté közeledőre és őt is megint csak egy kis, de nekivaló társaság keresésére utalja, a hol jól tölti el az idejét és szívesen mulat a nagyobb társaságok civakodásain. Ezt a szellemet kellene először megtörni. Legyen vége az öröklött tekintélynek és adjunk teret mindenkinek, hogy munkakedvét és tehetségét a köz érdekében hasznosíthassa. Ne ítéljünk meg senkit a személye szerint, hanem a munka arányában, a melyet vállalt és végzett. Nem fog akkor egyesekre annyi hivatal súlyosodni, hogy azoknak jól megfelelni Eljött a harminczadik, majd a negyvenedik évi talákozás is. De mindig kevesebben, kevesebben gyűltek már össze. Sokat kikisérgettek apránként az akáczos temetőbe, mások meg el is feledkeztek az egész dologról. Csak öten-hatan jelentek meg, de most is mindig a jó Miska volt az első. A mint a beérkezőktől egy- egy régi pajtás haláláról értesült, nagy könyek peregtek végig sovány, szegletes arcán, őszbe csavarodott, bozontos szakálán, azután régi módon elkezdte dalolni a „rajta ürüljön“A, de bizony keservesen, nagyon keservesen. A mint felhajtotta a poharat, sokszor belegördült abba egy-egy könycsepp is. — Én nem tudom, gyerekek, mintha a bor sem olyan volna már, mint hajdanta. Olyan sós ízű . . . Most már a nyíres erdő is csendesen ment keresztül hazafelé. Rá-rá kezdte ugyan, hogy „Rajta, ürüljön“, ... de nem mondta tovább. Egyet legyintett a tenyerével: s nagyot sóhajtott: — Az évek elsuhannak . . . * S bizony suhantak. Elérkezett az ötvenedik esztendő is. Miska bácsi már rég erről gondolkozott: Vájjon kik lehetnek még meg közületek, lelkem jó pajtásaim, vájjon kik? Az ispán újságjából olvasta három-négy társnak is a halálát. Meghalt a hires képviselő is, meg az esperes is, s hány lehet olyan, a kit még bele se tettek az újságba! Hátha csak magam vagyok már! . . . De hát nem volt még maga. Egyszer csak levelet kapott a városból, a hol a kollégium van. Nem igen szoktak neki írni, ötven esztendő 'alatt nem kapott öt levelet. Ugyan ki írhat neki és mit ? Hát a Som Pali pajtás írt neki, a ki ott telepedett meg a kollégium városában. Azt írta, hogy már csak ketten vannak életben, bár ő maga is beteges. Hanem hát Miskát szívesen várja; legalább ketten tartsák meg a nyilván utolsó összejövetelt. Miska bácsi megtörölgette a szemét, szépen összehajtotta a levelet s átment a szomszédba a mészároshoz. Volt egy borjucskája, hamarjában eladta neki. Kellett a vasútra az ára. Mert azóta vasút is épült már arra felé, azon hordják a meszet is, nem szekéren ; az öreg legénynek meg gyenge már az ina olyan hosszú útra. * — Csodálatos ez a vasút. Milyen hamar elviszi az embert! Lám, már itt van a város. De hogy megváltozott ez is az utóbbi tíz év óta! A régi házak közül alig van már egy is. Minden új, minden. Ni, még azt
