Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-09-27 / 39. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 39. szám. most hajlanak talán a legmélyebbre a zászlók, most, a mikor őt ünneplik még az őt támadók is. * Ragyogó idők legdaliásabb leventéje: ez a másik. Egy eszme, a mely belefészkelte magát a nemzet szivébe kiirthatatlanúl. Egy ideál, a melyért egy nemzet lépett a küzdőtérre és harcolt és vérezett az ő vezérlete alatt még akkor is, a mikor már ő, az eszme megtestesítője künn nyugodott, porladozott idegen földben, messze, elhagyatva. Nevének említésére megdobbant minden magyar szív. Neve jobban lelkesített minden csatadalnál és az ő nevével az ajkán küzdött és halt meg a világ legszebb, leglelkesebb, legdicsőbb leventéje, a kuruc. Egyénisége magához vonzotta az ábrándo- zót, a lelkeset és erőt adott a gyöngülőnek, elhatározást a habozónak. Az ő bűvös körében szólt a legszebben a hegedű, az ő mesés alakja tette olyan gyülöltté az idegen győztes előtt a fájdalmasan szóló, nemes magyar hangszert a tárogatót. Az ő személyéhez fűződnek a legédesebb, a legfájdalmasabb dalok, a mik magyar ajakon termettek, a mik mellett sírta fájdalmas könnyűit a leigá- zott, a szabadságát, a hazáját vesztett magyar nép. Ö nem békét hirdetett, hanem háborút, nem alkudozott az ellenséggel, hanem szembeszállt vele és a híres magyar virtus soha olyan így történt, hogy egy hollandus tengerparti városban sétálgatva, meguntam a tenger nézésének immár megszokottá vált élvezetét, beteltem a csillagok egyformán csillogó fényének csodálatával és zajosabb, élénkebb társaságot kívántam látni magam körül, mint a természetnek éppen akkor nyugvóban levő, máskor olyan fenséges lehan- goltságot keltő környezetét. Éppen egy olyan kisebb mulatóhely előtt mentem el, a milyen tömérdek van ezekben az érdekes, nagyforgalmú flamand városokban, a melyekben véletlen találkára jön össze akárhányszor a világ sok nemzetének szanaszét hányódó néhány képviselője. Elfogott a vágy, hogy lássam ezt a babiloni zava- rosságú társaságot, a mely csaknem minden asztalnál más nyelven társalog, de egyformán siet felhasználni a rövid emberi életnek gyorsan tűnő, soha vissza nem térő perceit Éppen azért a csalódás érzése fogott el, mikor félig üres, rosszul világított helyiségben találtam magamat a melyben az előadók kedvetlenül, unottan darálták le kiszabott előadni valójukat. Már távozni akartam, a mikor tányérral kezében TÁR C A.-----> Ta lálkozás. Egynéhány éve már, hogy a belém fészkelődött nyugtalanság legyőzésére orvosi tanácsra külföldi kószálásra mentem. Nem volt határozott célom utazgatás közben; nem voltam elkészülve rá előre, hová fogok menni, ha egy állomás-helyemet meguntam, nem sejtettem előre, ha valahol leszálltam a vonatról, hogy mennyi időt töltök a véletlenül kiszemelt helyen, csak ötletszerűség volt, a mi vezetett és útammal más célom nem volt, mint a szórakozás és a feledés. Természetes, hogy az ilyen kószálások közepette nem a múzeumok, nem a színházak fényes csarnokai, vagy az akadémiák porlepte könyvei azok, a mik ránk a legnagyobb vonzó erővel bírnak, hanem sűrűn vetődünk be kisebb, akárhányszor nem éppen biztató külsejű helyiségekbe a külföldi élet tanulmányozásának és a szórakozás köteles keresésének ürügye alatt. igazi nem volt, mint a mikor ő érette szállott harcba. És a páncélos, a regés nagy fejedelem, a ki kívülről, Gácsországból szólott először az ő népéhez úgy, mintha akkor is egy tárogató hangját verték volna vissza a haza magasba törő bércei, szólott fájdalmasan, keserűen és egyúttal lelkesítőén, lázítón: a páncélos, regés vezér nem érte meg munkája sikerét és nem értük meg mi sem, az ő késő utódai. Egy kis csapat, a mely északról jött, dél felé távozott, mélán szomorún és lehúzódott a Marmara-tenger partjára és ott, hontalanul, idegenben, a „tenger mormolása“ pótolta a tárogatót, a hegedűk búsan szóló, szivet facsaró zenéjét. * És most, egy időben, mindkettőjüket ünnepeljük. A bölcset, a tépelődőt, az alkotót, Deák Ferencet és a mesebeli hőst, a lelkesítőt, a leventét, II. Rákóczi Ferencet. És összefognak mind, kurucok és labancok és tanulnak tőlük. A bölcstől, a higgadttól komoly, nehéz munkát, csendeset, sok esztendőre szólót és a lelkes vezértől, a seregek imádott urától lobogó nemzeti érzést, lelkesedést, elszántságot, vakmerőséget. Ünnepelvén pedig a szívük megtelik hálával, a melylyel a Magyarok Istenének tartoznak, a ki ennek a kis népnek annyi nagy embert ajándékozott. Oh vajha az ünneplés tanúlsága maradandó
