Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1903-09-27 / 39. szám

39. szám.

RÁKOS VIDÉKE

3

lenne, hogy a magyar lelkessé válnék, mint II. Rákóczi Ferenc és komolyan munkálkodóvá, mint a haza bölcse.

Milyen jövendő lenne az a mi dicső múltúnk után!

, F. E.

Rákos Vidéke.

Fennállása óta a harmadik évfolyamnak immár utolsó negyedébe lép a „Rákos Vidéke“ október elsőjével és azzal, hogy ennyi időt képes volt tisztességesen végigküzdeni, bebizonyította, hogy rá szükség van.

Nem egy szép cél érdekében megindított mozgalom köszönheti teljes sikerét a kis lapnak, a mely igyekezett szolgálni, még pedig önzetlenül szolgálni minden szép eszmét, a minek kivitelét az általános érdekek kívánták.

Nem állítjuk — a mint hogy eddig sohasem is állítottuk — hogy olyat teremtettünk ezzel a lappal, a mi kiváló, a mi páratlan a maga nemében, de ki merjük mondani egész őszintén, hogy hibái nem ereden- dőek és hogy a lap nem jobb, nem teljesebb, mint a I milyennek azt adjuk, az nem a hibánk, hanem a közönségé, a mely mindeddig nem szegődött mellénk olyan számban, a mely bennünket a szabadabb mozgásra, arra, hogy többet nyújthassunk, annyit, a mennyit szívesen adnánk, ha módunkban állana, képessé tegyen.

Bízunk benne, hogy a támogatásnak ez a nagyobb mértéke, a melyre a lapnak szüksége van ahhoz, hogy maga elé tűzött célját jobban megközelíthesse, hogy hivatásának minél jobban megfelelhessen — be fog következni.

Nem üzleti érdek az, a mely bennünket most, a negyedév-fordulókor arra ösztönöz, hogy régi olvasóink hathatósabb támogatását kérjük; hiszen, azt hisszük, mindenki beláthatja, hogy vállalatnak az ilyen kis helyi lap fenntartása nem megfelelő. De kérjük a támogatást

azért, hogy komoly esetekben a nyilvánosságnak olyan orgánuma, szerve, álljon közönségünk rendelkezésére, a mely tekintélyével, szavának súlyával a megoldásra váró kérdések elintézését eredményesen sürgethesse, súlyánál fogva minden közérdekű kérdés elintézésébe a siker reményével szólhasson hozzá.

Hogy ez így történhessék, vidékünknek, mindnyájunknak el nem vitatható érdeke, a melyért valamelyes csekély áldozatot hozni mindenkinek kötelessége.

Fölkérjük azért mindazokat, a kik lapunk szellemét helyeslik és a lap fönnállását, fejlődését szükségesnek tartják, hogy a Rákos Vidékét ösmerőseik körében a lehetőségig terjeszteni szíveskedjenek.

Meg fognak róla győződni, hogy ebbéli iparkodásuk, velünk szemben tanúsított jóindulatuk viszonzásául fokozott ambícióval igyekszünk majd megelégedésüket lapunk tartalmának fejlesztése révén és az eddig tanúsított tisztességes, részrehajlatlan, magánérdekeket figyelembe nem vevő irány további fenntartásával kielégíteni.

Lapunk előfizetési ára, úgy mint eddig, a jövőben is oly csekélyre van szabva, hogy azt a szerényebb

viszonyok között lévők is könnyen áldozhatják.

A „Rákos Vidéke“ előfizetési ára:

egész évre.........................8 korona

fél évre ....... 4 „

negyed évre

...................2 „

ház

hozhordással, illetve postai kézbesítéssel együtt.

A kiadóhivatal.

hírek.

A „Rákos Vidéke“

kiadóhivatala és szerkesztősége Rákosszentmihályon, Batthyány-utca 164. szám alatt a közönség rendelkezésére áll.

elém áll egy férfialak és mielőtt még obulusomat a veszendő sorsban levőnek átadhattam volna, egész bizalmasan a nevemen szólít.

Nagy meglepetéssel tekintek föl rá és íme, ott áll előttem egy iskoláskorombeli jó pajtásom, a kivel nem egy gyermekcsíny elkövetésében voltunk részesek és a ki tanúja volt annak, a mikor szárnyaimat bontogatva, tele reménységgel, bizalommal indultam neki az életnek, a melytől boldogságot, hírt, dicsőséget vártam a magam számára.

És most ott állt előttem az az ember, a ki akkoriban legjobb barátom volt, a kitől mások is a legszebbet, a legjobbat várták, a ki abban az időben a világot készült meghódítani a maga számára: megkopottal!, összegyűrődve, egy tányérral a kezében, a melybe figyelmes és kevésbbé figyelmes éjszakai mula- tozók unottan dobnak be egy-egy csekélyke összeget.

Érdekelt nagyon, hogy megtudjam a sorsát, hogy belepillanthassak ebbe a rejtélybe és megkértem, jöjjön asztalomhoz, ha megjárta az asztalok körül útját, a mely az én szememben nem lehetett más, mint az ő kálváriája.

Visszajött és leült hozzám egy olyan ember nyugalmával, a ki a sorsával meg van elégedve, a ki a helyzetébe belenyugodott.

És beszélni kezdett a múltról, boldog gyermekkorunkról, közös csínytevéseinkről és felragyogott a szeme, a mikor szó esett merész terveinkről, szép ábrándjainkról, a mik akkor szövődtek agyunkban, a mikor kilépve az életbe a várt, a másformának képzelt szabadság várába léptünk küzdésre készen, tele hadakozni vágyással.

És nem szomorodott el, a mikor ezek jutottak eszébe, hangja érces lett, lelkesedett és úgy beszélt ma is, mint akkor, abban az időben. Én meghallgattam őt, szinte kétségbeesetten és elfogott a szomorúság, ha rágondoltam, hogy álmaimból milyen kevés vált valósággá, milyen keveset értem el abból, a mit akkor magam elé tűztem és szinte gyötört a kíváncsiság, hogy mi teszi ezt az embert itt elégedetté, nyugodtá, ezt az embert itt mellettem, a kit én az előbb, a mikor tányérral kezében előttem megállóit, annyira, de annyira sajnáltam.

Mintha csak szememből olvasta volna ki a kíváncsiságomat, elkezdett beszélni és folyt az ajkáról a szó,