Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-05-10 / 19. szám
19. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 könnyítve az egész közigazgatást, a melynek Anna- telep — távoli fekvése folytán és azért, Rákosszentmihály középrésze felé éppen semmi alkalmatosság sem vezet — ugyancsak sok dolgot adna. Ez vázlatosan az új vasút terve. Jövő számunkban visszatérünk erre a tárgyra és akkor nagyobb részletességgel fogjuk tárgyalni a vasútnak gazdasági és egyéb, rendkívüli nagy fontosságát. Farkas Elek. Rákóczi Ferenc. Megváltozik mára Budapestnek a hangulata. Színházaiban kuruc darabokat játszanak, bús magyar regéket szavalnak és a kávéházak zenekaraiban a vezetést a hegedűtől átveszik a mélabúsan szóló fahangszerek, a tárogató, a klarinét. A kék vők, a kínai mézeshetek kiilönösködő, felkapott zenéje helyett a dal, a mely a kávéházak nyitott ajtóin át kihallatszik a „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába . . . meg a „Hejli Rákóczi, Bercsényi, Bezerédj“ szomorú nótája. És a nemzetközieskedő budapesti ember egy napra megint magyarrá lesz. Búsul, szenved a tárogató mélabús hangjánál, melle elszorul, könyek csillognak a szemében és elgondolkoznak azon, miért is kellett hát nagy Bercsényi Miklósnak sirdogálni magába’, hogyan lehet az, hogy neki, még ő neki is „elfogyott minden katonája“. És átérzi a szive a szegény, sokat szenvedett magyar nemzetnek háromszáz esztendős nagy nyomorúságát. Mert ezek a dalok kell, hogy utat találjanak a magyar embernek a szivébe, a szive közepébe. De nagy is voltál te, Rákóczi Ferenc, kurucok imáLinka (Szorongva.) Parancsol, főuram? Bence. (Linka felé menve.) Néhány szóm volna veled ! (Linka balját megragadja.) Te jó leány vagy! Mondd meg igaz lelkedre: ha az Imre megfordulna, a jó útra térne, tudnád őt szeretni? Linka. (Megrázkódva.) De főuram ! . . . Ezt nem értem ! . . Bence. (Idegesen.) Engem nem tudsz megérteni? . . . (Enerzsiával.) Hát érts meg: tudnál a hites felesége lenni?... Hiszen elég világosan beszélek! Linka. (Megrendülve.) 0 igen, nagyon világosan! . . . (Támolyogva a papház felé tekint.) De hát az lehetetlen . . . az lehetetlen ! Bence. (Elérzékenyedve, kíméletesen.) Ne mondd, hogy lehetetlen! Hiszen két életet, két lelket menthetsz meg beleegyező szóddal! Sőt — talán többet is! Linka. (Jobbját szivére szorítva, csukló hangon.) Gyönge vagyok én arra! . . . Nem bírom én azt megtenni 1 Bence. (Bensőséggel.) 0 Linka, gondolj arra a boldogtalan fiúra, a szüleire, a főbirónéra . . . nem, nem . . . gondolj mindnyájunkra ... magadra, édesatyádra, a kikkel annyi jót tettünk . . . arra a szerencsére, hogy jómódú, hatalmas asszony léssz . . . nagy tiszteletben, becsülésben részesülsz midenfelől ... > dott vezére, hogy ilyen hatással vagy a te népedre még most is, egy negyed évezred múltán ! A te magyarságod mindenható lehetett, hogy meg- ihletődött tőle az igazi nemzeti lángeszek agyveleje. Ennek az ihletnek a szüleménye az a sok, különös dal, a mit csak mi értünk meg, magyarok, a miket minékünk szerzettek Bihari, Czinka Panna, Lavotta, Csermák, hogy fölkeltsék a késői nemzedékben is a nemzeti öntudatot, a magyarság érzését. Mért hogy mi ezen csak búsulni tudunk és nem lelkesedni, csak áldozni tudunk egy-egy napot a nagy Rákóczi emlékézetének, de nem tudjuk átvenni az ő nagy nemzeti erejét. Rákóczy Ferenc lelke ott fenn a magasban, tedd, hogy ha felhangzik a te emlékezetedre az a hatalmas lelkes induló, a te indulód, frissítse az fel a csüggedő, magában bízni nem tudó magyarság lelkét, öntsön beléje bizalmat, lelkesedést, a mint föllelkesítette a búsuló kurucokat, a mint föltüzelt téged is, minden kurucok legnagyobbja. Tedd meg ezt a csudát a te elcsüggedt, elernyedt, lanyha magyar népeddel, Rákóczi elszállott szelleme! A csalódás. — Irta: Tuba Károly. — (Vége.) Este van. Olyan mélabúsan hangzik a komor zárda kis harangja, a rideg falak lakóit imára híva. A kápolnából világosság ömlik a magas, gótíves ablakokon. Bent fényárban úszik minden; a szentelt gyertyák lobogó lánggal égnek s aranyos fényesség ragyogja be a szüz-Mária szent képét. Tündökölve fénylik minden, mintha a napsugár pásztázta volna be az egész kápolnát, melyLinka. (Zavarban.) De hiszen nem vagyok én arra érdemes! Bence. (Reménykedve.) Majd érdemessé teszlek én, hiszen csak egy szavamba kerül ez a családnál. Linka. (Folytonos zavarban.) De hát a főbíróné? Bence. (Megütödve.) A főbíróné? Hát mit tudsz te a főbirónéról? (Izgatottan.) Hadd hallom, ki vele! (Merőn nézi Linkát.) Linka. (Rémüldözve, fokozódó zavarban.) En ? .. . éli ? .. Semmi rosszat! Bence. (Szigorúan.) Igaz szót akarok hallani, Linka! Linka. (Elszántsággal.) No igen! . . . Úgy vettem észre, hogy a főbíróné ő nagysága szereti az Imre úrfit. Bence. (Megrázkódva.) Jól vetted észre! (Halkan.) De csendesen beszélj ; mert a falnak is fülei vannak! (Súgva.) Látod, őt is megmenthetnéd azután a beteges ábrándozástól! Visszaadhatnád egészen a férjének! 0, menynyi jót tehetnél velünk, Linka! Linka. (Megféledkezéssel.) Hiszen ha más szivem volna? Bence. (Áhítattal.) Ha akarod, az Isten megfordítja! Linka. (Merengéssel.) Akkor kettőt kéne megfordítania! Bence. (Áhítattal) S azt hiszed, hogy nincs az Istennek hozzá elég ereje ? Csak ne zárjátok el előle a sziveteket! (Folytatjuk.)
