Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-05-03 / 18. szám
RÁKOS VIDÉKÉ 18. szám. á Most midőn mindnyájan örömmel futunk a szabadba üdvözölni a természet újjáébredését, ne csak virágot szakítani menjünk oda, hanem templommá avassuk fel a természetet is, s a kis madár csicsergésével együtt szálljon fel fohászunk az Istenhez, s kérjük, hogy ébreszsze fel bennünk is a hit, remény és szeretet erejével azt a lelki erőt, a mely nekünk is meghozza a virágfakasztó tavaszt. Leány-internátus. Még a vérmesebbek is kételkedéssel fogadták azt a hírt, a mikor először fölmerült, hogy Rákosszentmihályon polgári leányiskolát fognak 1903-ban megnyitni. Mindenki érezte a szükségét annak, hogy ilyen célú intézet alakuljon, de senki sem hitte, hogy létesüljön, mert tisztában volt az anyagi és fizikai áldozatokkal, a mikkel az ilyen intézmény létesítése minden esetben össze van kötve. Minden kételkedés ellenében azonban a polgári iskola őszszel megnyílt, miniszteri engedelmet nyert és mindenkinek legnagyobb megelégedésére működik s ha voltak is hibák, zavarok eleinte, minden elfogulatlan bírálónak be kell látnia, hogy azok eleinte minden új intézménynél elkerülhetetlenek. Az első, a legnehezebb év végén azután most kellemes meglepetéssel szolgál az intézet kitűnő, sok áldozatot hozott igazgató-tulajdonosnője. Leány-internátus létesítését tervezi a jövő tanítás- esztendő elejére nagy örömére mindenkinek, a kinek a mi vidékünk fejlődése, haladása igazán a szivén fekszik. Nagy örömmel, sőt lelkesültséggel fogadhatják különösen azok a szülők, a kiket már több éves kötelékek fűznek Rákosszentmihályhoz vagy környékéhez, de a kik egész esztendőn át még sem maradhatnak — bármi okból — nyári tartózkodás-helyükön. Legnagyobb szolgálatot azonban ez az intézet azoknak van hivatva tenni, a kiket a sors megfosztott a szerető anya vezető kezétől és a kik ennélfogva eddig valamely budapesti leány-internátus zárt folyósóinak és négyessorú sétáinak élvezésére voltak kárhoztatva. Ezeknek a kis leányoknak számára lesz ez az inter- nátus a legnagyobb jótétemény. Itt fekszik előttünk a létesítendő intézet körlevele. A kiállítása, a hangja, az előadása egyaránt egyszerű. Kerül minden fölösleges dicsérgetést, a hírharangnak hangja nem szólal meg benne. Látszik rajta, hogy bízik benne, hogy annak, a mi jó — ha nem is bor — nem kell cégér, elkél az a nélkül is. Elmondja, hogy itt, a jó ellátáson kívül a növendék leány megkapja azt, a mire korában szüksége van, a szabad, a jó levegőt. Része lesz gondos, tisztességes ellátásban, szellemiben és testiben egyaránt. A törekvőbbek, a tehetősebbek szert tehetnek a rendes tanítás tárgyain kívül eső ismeretekre is Tanulhatnak nyelveket, zenét Zenetanulmányuk nem kell, hogy a zongorára szoruljon, hegedülhet, cimbalmozhatik, a kinek inkább arra van hajlandósága, mint a zongorázáshoz. És mindezek ellenében a tanítás és az eltartás díja olyan csekélyre van szabva, hogy szinte mesésen olcsónak mondható más hasonló intézetekéhez képest. Semmi sem áll tehát űtjában annak, hogy Rákos vidékén egy új, fölöttébb áldásos művelődést célzó intézet létesüljön, ha csak nem az érdeklődés csekély volta, a nemtörődömség. Ez lehet csak, a mi megakadályozhatja, mert rosszakaratról ilyen intézettel szemben nem is álmodhatunk. A mi kötelességünk tehát most már az akadályokat elhárítani, az intézmény létesülhetését előmozdítani. TÁRCA. A csalódás. — Irta: Tuba Károly. — A város házai közül magasan kiemelkedett az öreg Sziicsy ódon, de gondosan tatarozott háza, melyet nagy kert övezett körül, díszítve sokféle bokorral, cserjével; a magas, égbe nyúló százados fák valóságos sötét erdőt képeztek sűrű lombsátoraikkal, hol nem hallani egyebet az édes-szavú madarak csicsergésénél, ábrándos dalaiknál, hol a vidor szellő örökösen settenkedik, himbálja, játszadozik a lomblevelekkel. Most, mintha fájó zokogásba törne minden, mintha minden keseregne, sírna és panaszkodnék, mintha minden együtt érezne azzal a két jó öreggel, a kik oly sokat aggódnak lányuk boldogságáért, a ki elment körükből messze . . . messze lemondani. Hiányzik az a pajzán kedvű lányka, ki nem régen még itt járt, itt ábrándozott, a miből többnyire csalódásra ébreszt a rideg való. Itt járt ebben a százados kertben, merengve a fülemüle szerelmes dalán. Itt tanult meg szeretni az illatot árasztó tarka virágoktól, meg a lombot himbáló pajkos szellőtől, itt az édesen turbékoló vadgalambtól, a rózsaszállal vidoran enyelgő pillangótól, az aranyos napsugártól, melynek tüzes lángocskái az ő szivét is bearanyozták. Itt lopódzott szivébe az a titkos érzelem — a szerelem, mely lelkét a csillagok honába varázsolta s ott kereste azt a viszontszerelmet, mit később megtalálni vélt. Miért is jött útjába az a szép szőke fiatal ember? Miért is kellett vele találkozni s örökké felőle álmodni éjjel, nappal. Oh mily boldog volt. mily boldognak érezte magát, ha csak rá gondolt is s midőn közelébe lehetett, valami különös, soha nem érzett remegés fogta el mindenét. Aztán mikor kis kezét annak kezébe tarthatta és bele nézhetett égő szemeibe: mintha forgott volna vele a világ. Tagadhatatlan, mert szép fiú volt, szálas, daliás termettel. A modorában meg volt valami ritka tulajdon, beszédjében finom nyájasság, mely néha hízelgéssé, kígyószerű simasággá vált. Ezekkel ejté rabjául a leánykát, ezekkel nyert uralmat annak szive, lelke fölött s a gyenge, epedés- teljes szív még szenvedélyesebben szeretett, a szerelem legszentebb idealizmusával. Magával ragadták az érzelmek s nem gondolt többé másra, csak arra: a kit szeretett. Felőle álmodott ébren, alva; felőle álmodott, kit nemesen, őszintén s az imádásig szeretett egyformán, változhatatlan hévvel, örökké tartó szerelemmel. Majd hetelni érezte szivében az űrt, midőn megtalálta, a mi után epedt, vá-
