Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1902-11-30 / 47. szám

9 RÁKOS VIDÉKE 47. szám. haladjunk is benne, csak hasznos szórakozás, a mely boldog­ságot nem adhat. És csalódás az, mintha fény és öröm közepette nem volna hitre szükségünk. De kevés embernek az élete folyik le a mellett: öröm és fény közepette. Legtöbbünk életében az öröm csak pillanatnyi, mig a szenvedésnek, a nyomorúságnak órái vannak. S ha az öröm felhőtlen egén felhők tornyosulnak, ha zivatar tör ki, hova fordulunk? A láthatatlan mindenséghez, a hova mindnyájan fordulunk bajunkban, mint a gyermek az anyjához. Mert i lyenkor Isten figyelmeztet bennünket gyengesé­günkre, a melvnek tudatában elmúlik elbizakodottságunk. És ezzel a figyelmeztetéssel meglátogat bennünket a teremtő, a mi­kor elbizakodunk. Hiszen mindnyájan, ha jól megy dolgunk, ha jólétben élünk, könnyen megfeledkezünk Istenről, nehezünkre esik olyan­kor megtartanunk a vallás szigorúbb szabályait. De ha nehezebb órák jönnek ránk, óh akkor mégis az Éghez fordulunk vigasz­talásért. Virágzó családok, bőségben, jólétben éltek nem egyszer és ugyan nem törődtek halállal, gonddal és a látszólagos bol­dogság közepette, egyszeri’ megdörren az ég és a keletkező zivatar tönkre tesz vagyont, jólétet, gőgöt és dölyfösséget és a mi a család osztályrészéül jut, az a megalázás, a koldusbot. És ekkor megszólal a hang, hallani véljük a megszólítást, hogy miért fordulsz el tőlem, jöjj hozzám és én megvigasztallak és a hang után menve vigasztalódást találunk. Igaz, hogy e csapások fájók és a büntetés, ha nem hasz­nál keményebben ismétlődik és többnyire a legfájóbb helyre vág. Ö már látta az atyát, a kinek a családja fönnen ragyogott, a legkiválóbbak közé tartozott rangban és fényben, a mikor el­vesztette reményét, büszkeségét, egyetlen fiát. Látta, a mint ott görnyedt az oltár előtt térdelve és vigasztalást, nyugodalmat kért a fia halála után. Ilyen fájdalmak közepette fölteszi a kérdést a legtöbb ember, hogy miért bünteti öt ennyire az Isten ? A fele­let pedig egyszerű. Azért, mert örökkévaló lelkünk van, a me­lyet tisztán kaptunk, tisztán kell visszaadnunk és az életünk folyamán rátapadt piszkot nem lehet leválasztani róla csak a szenvedések tüzében, a fájdalom kohójában. Mindannyian tapasztalhattuk, hogy a kiállott szenvedések után érzésünk megtisztult és a kőny is tisztít, akár a mi sze­münkből hullik, akár más hullatja a mi bajunkat látva. Nekünk nem fér az eszünkbe, hogy hogyan lehet az jó. ha csapásokat, szerencsétlenséget kell kiállanunk, pedig lám, a gyermeket az anya mennyire szereti és hányszor tiltja el a gyermeket vala­mitől, a mit az nagyon kívánna, csak azért, mert ennek az el­fejező soroknál hol a fiile tövén, hol a nyakán érezte az exaltált leány szenvedélyes csókját, alig tudott felindulá­sán uralkodni, azon tűnődvén, hogy mily súlyos áron kell megváltania a férfibecsületet. De mindegy! Első a férfi­becsület! Ez a gondolat megacélozta ernyedő idegzetét, elszánt kézzel, erős vonásokkal irta alá a Kornéliának szánt lemondó levelet, borítékba tette, lepecsételte, leg­hívebb s leggyorsabb szolgájára bízta s az ablakon át még egy futó pillantást vetve a gyertyaözönben világló tornyos­kastély felé, karonfogta a leányt és az edédlőbe vezette. Jegyesem, Eűzér Jolán, —- mondta a bámuló jószág­kormányzónak és titkárjának s azzal egy hatalmas karika­gyűrűt húzott az ujjúra. Az estebéd alatt nem sokat beszéltek. Az idegze­tében kimerült nagyúr s elfogódott tisztjei és a nagy za­varában szavát vesztett leány nem alkothattak hangos társaságot. Estebéd után még egyszer elmondta rendelkező pa­rancsait, lázas erőlködéssel fojtotta magába meghatottságát, azután kocsira szállva jegyesével, a vasúti állomásra haj­tatott. Cselédjei néma tisztelettel s borongó kegyelettel nézték távolba vesző urukat. Csak a szakácsáé mérges TÁRCA. A mezálliánsz. Irta: Aczél Lajos. (Folytatás.) Jolán nem ejthette ki egészen az utolsó szavakat. Bereky erős keze vállon ragadta s úgy megrázta, hogy szinte a maga szive fájdult meg belé. A leány zokogni kezdett. Bereky nagyon megsajnálta. Megcirógatta nedves arcát, megcsókolta égő homlokát, visszaültette karosszékébe, azután kezébe adta Nagyványai Ványay Kornélia panaszos levelét. Ü maga becsöngette inasát, fölhivatta jószágkormány­zóját a levéltárba, a kezeügyére bízott mindent, módban hagyott mindent, azután csomagoltatott és gazdag estebédet lőzetett. Maga meg írni kezdett Nagyványai Ványay Kor­nélia őnagyságának. Jolán mohó vágygyal leste a sorokat s míg lelkendező kedve elfojtása közben gyorsan piliegő keble a férfi erős vállához simult, nem vette észre, hogy annak becsületes arczan helylvel-közzel egy-egy zápor­cseppnyi nagy és nehéz köny csordul alá s midőn a be­tiltása, ha a gyermeknek kellemetlen is, de hasznos. És hány­szor fordul elő, hogy a gyermeket betegség éri, vagy seb kelet­kezik a testén, a melyet ki kell vágni. És a gyermek szerető édes anyja a karján tartja a gyermeket, mialatt az orvos a gyer­mek testét éles késsel^ vágja. A gyermek sír, jajgat és kárhoz­tatja az édes anyját, hogy neki ilyen fájdalmat okozott, mert nem tudja, hogy az élete csak így volt megmenthető. így a mi szenvedésünk is magasabb érdek és hány hitvány, piszkos indu­latot vágott már ki a telkekből a szenvedés kése! És vájjon meghatna-e bennünket a más baja, a más nyomorúsága, ha mi csupa élvezet közepette töltenénk el életünket ? Rómában jártában látta minden időnek talán legnagyobb műremekét, Michel Angelo Mózes-szobrát. Elgondolta, mint tör­ténhetett az, a mikor a művész ezt a szobrot megalkotta. Ott állott előtte a nagy darab durva kő és ő vésőjével elkezdte alakítani. Gondoljuk csak meg, ha a kőnek érzése van. hog}7 jajgatott volna a vésőre hulló csapások alatt. És az a kő minden csapásra szebb lett, a csapások ereje alatt kialakult és halha­tatlanná vált. A mi lelkünk is ilyen darab kő. Halhatatlan. És minél több rátapadt, haszontalan, fölösleges rész hullik le róla a fájdalom vésőjének a nyomán, annál inkább hasonlatos lesz Istenhez, mert ez a tisztulás a tökéletesedés útja. Lelkünket kell iparkodnunk nemesíteni, mert az az igazi boldogság, a mi­kor halálos ágyunkon elmondhatjuk, hogy a kiinduláskor nemte­lenebbek voltunk, mint elmúlásunkkor, hogy megszabadultunk a társadalmi szabályok által előírt tettetés, hazudozás okozta fol­toktól. Hogy a férfikor hatalmas szenvedélyei nyomán fölmerült salaktól megszabadultunk később, a mint a visszatérés pillana­tához közeledtünk napról-napra és nyugodtan hallhatjuk az Úr hívását, a melylyel magához szólít. Véssék szivükbe, a kik öt hallgatják, hogy hittel kell élniük és tisztulás nélkül nincsen tökéletesedés. Hiszen a hit nem áll ellentétben a tudománynyal, ez a két ág egészen jól kiegészíti egymást. Az egyik benső hatással van ránk, a másik külső fejlődésünket szolgálja. Mind a két igazság forrása Is­tennél van, mert ő a tökéletes Igazság. Ne gyűlöljünk éppen azért a hitéért senkit, hanem szeressük egymást. Hiszen a mi egyetlen igaz feladatunk, hogy emberi testben isteni módra éljünk, a miben mindnyájunk példája Jézus Krisztus, az ember­szeretet mintaképe, a ki ilyen módon lett Megváltónkká. Teljesítsük mi is azokat a feladatokat, a miket az ő pél­dája elénk állít. Iparkodjunk elnyomni a bennünk uralkodó ön­zést, mert atya gyermekének, hivatalnok a hozzá forduló felek­nek és mindenki a maga helyén csak így használhat. Mert a krisztusi szeretet a boldogság útja. Nem találjuk ezt meg más-

Next

/
Oldalképek
Tartalom