Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-11-30 / 47. szám
47. szám. RÁKOS 'VIDÉKE 3 kép. Vágyainkat bármennyire igyekszünk is kielégíteni, bármilyen mélyen merítünk is a földi élvezetekből, kifáradva ejtjük ki kezünkből idővel a még tele poharat és felsóhajtunk: Hát ennyi volt az egész ? Mert ez bennünket ki nem elégíthet. Csak önző érdekeink feláldozása, ez az igazi megváltó munka, a miért a Teremtő az ő békéjét adja, és csak ha jót tettetek, éreztek békét, boldogságot, mert' jegyezzétek meg magatoknak, hogy az élvezet csak rósz és a boldogság az egész. Bizony, Istent szereti az, a ki embertársát szereti. Eszébe jut az oroszok hires írójának, Tolsztojnak az esete, a ki elment a templomba, hogy az Istennek fölajánlja szivét. A templom ajtajában egy koldus állott és a mikor Tolsztoj alamizsnát akart neki adni, akkor vette észre, hogy semmi pénz sincs nála. Ebben a pillanatban megfogta a koldus kezét, megszorította és megmondta neki, hogy nem adhat semmit, mert nincsen nála a pénze. És a koldusnak örömkönyek gyűltek a szemébe és hálát adott a jótéteményért, a melyet pénzzel nem tudott volna neki nyújtani. így kell gyakorolni a jótékonyságot. És ezt nemcsak a gazdagok gyakorolhatják, ez módjában áll minden szegénynek, mert jót tesz a szegénynyel az is, a ki letörli arcáról a könyet és megvigasztalja őt részvétével. És a felebaráti szeretet jótéteménye talán nagyobb az anyagi, a pénzbeli segítségnél, mert míg ez a külső bajt gyógyítja, az a belsőre ad orvosságot. Ilyen hitet kell élnünk, mert az a sok imádkozás csak nyelvgyakorlat, csak farizeizmus belső, szívből jövő érzés nélkül. Az Üdvözítő is megmondta, hogy ne legyetek képmutatók, hanem a mit éreztek, azt gyakoroljátok. Krisztus hite nem tud a világba átmenni krisztusi élet nélkül, pedig csak ez hozza meg nekünk a lelki nyugodalmat, a tudás világossága után a boldogságot. Egy kép jut az eszébe, a melyen a szerencse istenasszonya a híd pallóján fekvő emberen vágtat keresztül kocsijával. Ez a mai haladás képe, a mely megy előre, ha mindjárt az egész emberiségen gázol is keresztül. És ezért nem nyújt a tudomány egy csepp vigaszt sem és csak a Krisztus hite marad meg örökre, a világ végéig. Minden elmúlik, de az ón igéim el nem múlnak sohasem. Nem élünk haszontalanul,, ha magasabb hivatás szolgálatával a haladástól agyongyötört lelkűnknek visszaadjuk a nyugalmát. És a haldoklónak, a mikor kiveri homlokát a hideg- verejték és szeme elhomályosul, kevés vigasztalást nyújt a tudomány összes világossága és csak ha szeme megpihen az eléje tartott feszületen és megpillantja a Megváltó szenvedő arcát, akkor tér vissza nyugodtan Istenéhez. Mert boldog csak az lehet, a ki hittel élt és hittel halt meg. nyelve hörögte oda a konyhaleányoknak, persze Jolánra czélozva: Hej i A nagyságos urat alighanem befonták! Alig robogott ki Bereky hintája a kastély udvarából, a szomszéd tornyoskastély felől villámgyorsan vágtatott Urberek felé nagy ványai Ványay Kornéliának négylovas hintája, de bíz az Berekynek már csak a htilt helyét találta. Társalgóleánya karján vánszorgott ki a hintóból a szép és nemes asszony s belső megindulástól csuklott a hangja, midőn arról értesülve, hogy Bereky már elutazott, megköszönte a kastélybeli urak udvariaskodását. Szótlanul, csendes könyezéssel tölt el az út visszafelé s midőn palotájába ért, minden szokásos dolgát elhagyva, estebédet, társalgást, zongorát feledve, ágyába vetette magát és liosz- szan, keservesen sirdogált. Megenyhülvén fájdalmai, még- egyszer elöl vast a azta levelet, mely százszorta nagyobbá s forróbbá növelte érzelmeit Bereky iránt a réginél. Nagy és nemes Úrhölgy! Fiatalkorom forrólázas hevülete esküre ösztönzött egy uyugotmagyarországi gyönyörű és erényes polgárleány iránt, egy falusi tanító leánya iránt, a ki a külföldi fürdőhelyeken megboldogult s szentemlékű édes anyámnak társalgóLasan oszlott el ezután a nagy közönség, a mely a ritka alkalomra egybegyűlt és a melynek minden egyes tagja a hatalmas szónoklat hatása alatt állott. Az ebéd. Fél egy után népesedni kezdett a józsef-telepi Biir- germeister-féle vendéglő nagyterme, a melyben patkóalakúra terített asztal várta a vendégeket. Valamivel egy óra előtt jött be a terembe Hock János, a szentmihályiak és az ez alkalomra megjelent rákosfalviak — Veress Alajos és Világhy Károly dr. — kíséretében és az asztal közepén foglalt helyet Bentsik József dr. és Farkas Ignác között. A vendégek között szép számmal voltak Szent-Mihály hölgyei, a kik szintén örömest vettek részt a Hock János tiszteletére rendezett ünnepen. A pecsenyénél fölemelkedett Bugyi Ferenc József és körülbelül a következő köszöntőt mondta: Közéletünknek egyik kitűnőségét, egyik kiváló férfiút tiszteljük —- úgymond — ma itt magunk között vendégül és azt hiszem, felesleges .mondanom, hogy ez a mi kedves vendégünk nem más, mint Hock János, a nagyhírű prédikátor. Már eljövetelének hírére is lázban égett egész Rákos- Szent-Mihály, vágyva-vágyott őt látni és hallani mindenki és most, hogy eljött, Rákos-Szent-Mihály egész intelligenciája, összes lakossága, valamint a magam nevében, nem üdvözölhetem őt másképen, mint úgy, hogy „az Isten hozta közibénk!“ Azután beszélt Hock Jánosról, a kiváló egyházi szónokról, a kinek keresetlen, szertelen virágos kifejezésektől ment beszéde ma is a templomot zsúfolásig megtöltő közönségre olyan hatalmas hatással volt, örájok olyan meggyőzően hatott, s a melyet a műveltség legalacsonyabb fokán álló elme is felfoghat és megért. Ebben az egyszerűségében domborodik ki éppen Hock egész egyénisége, ez az ő nagysága, a melylyel hallgatóságát magával ragadja és könyekre fakasztja. Őszintén bevallhatjuk, hogy már rég szomjúhoztuk azt a lelki oktatást, a mely a mi sivár, üres lelkeinket minden tekintetben kielégítse, de a melyben ma részünk volt, mert íme, Hock János elhozta nekünk az Isten adományának, az ő fényes tehetségének egész kincsesházát és szólt, és a mi sziveink megteltek örömmel. Szinte előre félünk, hogy az az ür, mely eddig sziveinkben tátongott, az ő távozásával még nagyobbá válik, de en4 leánya volt. Édes anyám szerető nagy szivének nem volt kifogása az ellen, hogy ifjúságom ideálját elvegyem, de néhai édesapám úri büszkesége mindig azt dörögte a fülembe, hogy nem tűr meg a családjában mezálliánszot. Egy rendkívül ünnepies pillanatban, a midőn valami kiválóan előkelő, nagy és nemes családi emléket ünnepeltünk, imádott anyám arcképére fogadtatta meg velem, az ünnepi hangulattól exaltált fiatal fickóval, hogy mezálliánszt nem kötök, inkább sohasem házasodom. Nekem a fiatalkori esküm obligójában könnyű volt a nőtlenséghez húzni mindaddig, a míg önnel, nagy és nemes úrhölgy, meg nem ismerkedtem. A férfinak alkalmasint új szenvedélyek gyúlnak ki a lelkében, mert én szenvedélyeim egyik, még pedig erősebb részével önhöz húztam, nagy és nemes úrhölgy, a másik részével, a gyengébbel, ifjúkori ideálhoz, csakhogy ehhez szent eskü is kötött. S midőn a régi Ő s az új Ön között haboztam, az ifjúkori lázas eskü s a férfikorbeli higgadtabb fogadalom között is haboztam, de nem sokáig. Egy hamis bolió apai szenvedély által kicsikart fogadalommal szemben szentül, tisztán áll az ifjúkori eskü köteléke s nekem nem lehetett másképen tennem, mint annak rendje és módja szerint feleségül ven-
