Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-09-07 / 35. szám
35. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 Hadd lobogjon a vár fokán, Király apánk palotáján ; Hadd lássa az egész nemzet Duna, Tisza folyó mentén, Hogy ott van, a legmagasabb, Legfényesebb, legszebb helyén, Ott lobog a drága jelvény. <3? Csatába ment az ifjú honvéd Háromszinű zászló alatt; Az ég piros volt a tüztőí, lángtól, Arca piros a harci vágytól, Úgy ömle ki pirosló vére A vértöl ázott harcmezőre, S a nagy sereg tovább haladt. Aztán elsáppadt a haláltól, Sírját a tél fehér hava Borítá el bús szemfödéllel. A hősi szív s a diadalmas zászló Idegen földben porladott s a költő „Egyedül hallgató tenger mormolását . . . Ámde a zászló, Rákóczi szemfedője Nincs már a sírban ! haza jött megint! Hogy porrá vált, fölszállt a légbe S a kelő napsugárral és szellővel Megtért újra az elhagyott hazába S minden porából lett ezernyi zászló ! Városok, falvak tornyain s a főnkéit Népnek kezében fönn ragyog megint, Hirdetvén, hogy honában a magyar Szabad nemzetként, megbecsülve él! . . . Nagy Isten ! add, hogy többé el ne essék ! El ne temessék! ! . . . «Sg*- tg* «gs* *%>*■ **** <**• Pihenj csak nyugton, fáradt hős, A hó elolvadt, már tavasz van ! Kizöldült újra völgy, halom Sírhalmodat virág takarja ; Az emlékezés napja lángol, Lobog a zászló hármas szine. Él a magyar nép ! Nagy az Isten ! ! Rodostón haldokolt a nagy Bujdosó, Két hű barátja, két költői lélek: A cigány és a poéta siratta. Egyik elfújta a riadó nótát, A mitől itthon szárnya nőtt a kőnek S a nagy Álmodó lelke e hősi dalnak Szárnyán emelkedett fel Istenéhez. A másik vette azt a dicső zászlót, A melyhez annyi diadalmas emlék Tapadt a távol, elnyomott hazából S szemfedőnek teríté a halottra. A betörések. Ha a mostani állapot még egy darabig igy tart, nemsokára szomorú nevezetességre teszünk szert. A Rákos vidéke rövidesen nevet változtathat és fölveheti a „betörések vidéke“ nevet. Nem akarunk túlozni a legkevésbbé sem. Tudjuk, hogy az általános gazdasági és ipari válság, a melyben egész szerencsétlen országunk sínylődik, mindenütt megszaporította a jogtalan eltulajdonítások, a betörések, rablások, lopások számát. Mi sem lehetünk kivételek az általános szabály alól. Szerencsénk volt eddig tisztára, hogy elkerültek bennünket azok, a kik a fent felsorolt kereseti ágakban utaznak és utazásukban a mi vidékünk felé is jártak. Hiszen általánosan tudott dolog volt eddig, hogy mindenki nagyobb biztosságban tudta a holmiját, az életét itt künn, a mi vidékünkön, mint bent, a mi szép, hirtelenül nagyranőtt, rendőrökkel megrakott fővárosunkban, Budapesten. Naplójából merítettem az alább következő elmélkedést, a melyet egyik kedvelt lapjában közölt. Az iskola küszöbén. A nyárutó bezárja a pihenés, az üdülés kellemes tanyáit, az őszelő megnyitja a tudományok, az ismeretek foglalkoztató csarnokait. Az őszi szellő lehűti nyaraló kedvünket, elhervasztja a szabad természetben átélt örömeinket, az élet gondja dolog után biztat s bizonytalan reményeket sző őszi ábrándjaink melankóliáj ába. Nehéz szívvel tér meg a fővárosba a szülő, fájó szívvel kerül oda vissza a diák; az, mert élete terheit tovább cipelni kénytelen; ez, mert gondtalansága édes álmainak sebes elfoszlását sínyli. Miért is olyan a szegény tanult ember sorsa, hogy 4 — 6—8 heti enyhet adó öröm után a munka s a bú-gond tengernyi árja szakad a nyakába, a mely rövid lélekzetű nyári élvezeteinek még az emlékeit is beiszapolja, hogy a hivatalos élet komor ridegségén valamiképen át ne törjön az édes reminiszcenciák napsugára! . . . * Az egyetlen szülői gond, a melyért soká élni és sokat küzdeni érdemes, a gyermeknevelés gondja. A szülő minden egyéb gondja, a vagyonszerzést sem véve ki, hiú földi gond, a mely nem érdemli meg a reá pazarolt testi és lelki erőt. A szerető szülő-lélek legédesebb gondja: gyermekét oly nevelésben részesíteni, a mely majdan tisztességgel és becsülettel koszorúzza körül a család nevét, a melyet a vérség köteléke révén hagy reá. A gyermek szegény volta nagyon kevés szülőt őrjített meg, de tisztességtelensége már tömérdek szülőnek az elméjét bontotta meg s taszította a téboly vagy kétségbeesés mélységes sírjába. A kik nagy kedvteléssel olvasgatják a napisajtót, azok undorodásig bételhettek a családi és társadalmi becsület és tisztesség rokkantjainak csömörletes tragédiáival. Mert a nevelésen már régesrégóta öreg hiba esik: kihagyják belőle az egyetlen korlátlan fegyelmező tekintélyt, a vallást, holott az Isten a nevelésnél senki fia által sem pótolható! * Még azok is, a kiknek kezén a vallás figyelmet érdemlő nevelő eszköz, nagyot hibáznak, ha a vallást csak eszköznek s nem céljuknak tekintik. Ama belső s mély hit nélkül, hogy az ember lelke Isten- kezéből került ki, s hogy rendeltetése a haldokló utolsó lélegzésével nem merül ki, hanem visszafordul Teremtője, az Örök Biró szent szine elé, hogy földi érdemeinek mértékéhez képest örök jutalomban vagy büntetésben részesüljön: nem lehet semmiféle vallást sem erkölcsi sikerrel használni, mert a nélkül minden hitcikkely s minden hitparancsolat illuzióriussá válik s a vallás gyakorlása a lélek szemét kápráztató cerimóniává zsugorodik, a mi- miben pedig a nevelés nézetéből nincsen semmi köszönet. (Folytatjuk.)
