Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-08-03 / 30. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 30. szám nemcsak házi használatra jó, a mikor mi magunk is idegen nyelven beszélgetünk. Ne folytassuk tovább azt a rossz irányt, a melyre rátértünk. Beszéljünk magyarul mindig és mindenütt és mindenkivel. Ne ismerjünk ezen a téren túlzott udvariasságot, és a mi németjeink magyarul fognak beszélni. Eleinte törve, azután jobban és végül egészen jól, mindnyájunk gyönyörűségére. Ezzel az udvariatlansággal, hogy inkább ők törjék a magyar nyelvet, mintsem mi a németet, tartozunk hazánknak, nyelvünknek, nemzetünknek. Fogjunk hát össze mindnyájan és legyen a jelszavunk a jövőben, hogy: Beszéljünk magyarul! «y» ♦y-»Kőrakások, gyalogjárók. A Rákos Vidékének egyik tavalyi számában a szerkesztői üzenetek között kisértett a kőrakás. Ez azóta már el is tűnt. Eltűnt pedig — úgy látszik — azért, hogy helyet adjon többeknek, nagyobbaknak. Hiszen, ha így haladunk előre, Szent-Mihály világhíre meg lesz állapítva. Emelkedni fognak itt — a mik eddig hiányoztak — hatalmas hegyek és segítenek regényessé tenni a mi szép vidékünket. Minket nem vezetnek személyes vonzalmak és nem irányítanak személyes ellentétek, de azt, a mit ezen a téren rövid idő alatt elérnünk sikerült, mégis sokalljuk és valamennyiünk érdekében fel kell hogy szólaljunk az ellen, hogy közutakat minden szabály és rendelet ellenére is éveken át elfoglalva tartsanak egyesek, a kiknek ezt a közutat elfoglalva tartani nincsen joguk, a kiknek az útban lévő anyagot eltakarítani előírt kötelességük. Körülbelül három esztendeje, hogy Szent-Mihály részére építési és szépészeti szabályrendelet készült, a melyet TÁRCA Nyári levelek Katica húgomhoz. II. Mátyásföld augusztus 1. Kedves Hugóm! Tudom nyugtalanul várod soraimat, de előbb nem írhattam; mert annyira elfoglalnak ismerőseim, hogy nem a levél-íráshoz, de még az alváshoz is alig jutok. Egy hete már, hogy itt időzöm. Huszonötödikén d. u. öt óra 30 perckor már a vonatnál voltam, de csak 7 órakor indultam. Mosolyogni fogsz bizonyára, ha leirom miként történt. Mikor kiértem a pályaudvarra, három perc hiányzott félhattól, pénztár már csukva, felszállók jegy nélkül gondolám, de alig egy pár lépésnyire lihegtem az utolsó kocsitól, konduktor, főnök, ellenőr, rendőr egyszerre kiabálták, hogy „nem szabad felszállni“. Mittevő legyek hát szépen megálltam, nagyot lihegtem és szinte jól esett, hogy leülhettem. I <u rikkancsot pillantottam meg, a kik holmi két hetes vicclapot árultak, vettem egy párt s bevonultam a Ibik osztálylyal jelzett harmadosztályú váróterembe. \ an a agy harminc percem gondoltam, nyugodtan olvashatok, hisz most mar van íüzetjegyem, és így itt nem maradok. A mint így morfondírozok magamban, Csömör község képviselőtestülete elfogadott, a hatóságok jóváhagytak és a mely ilyenformán életbe is lépett. A szabályrendelet értelmében az építési és szépészeti bizottság is megalakult és megkezdte működését. Tudjuk, hogy a bizottság kedvvel fogott kötelessége teljesítéséhez, intézkedett az építkezések dolgaiban, de tudjuk azt is, hogy működésének eddig nem volt látható eredménye. Sőt úgy értesülünk, hogy az egyik — ugyancsak régi — kőrakás dolgát erősen meg is bolygatták a hatóságok. Szó volt arról, hogy a kőrakást — ha tulajdonosa bizonyos időn belül el nem távolítja — hivatalosan fogják onnan elhordatni és elárvereztetni. Ezekről a dolgokról hallottunk, de látjuk, hogy mindezek ellenére az a kőhalom még most is ott hever a régi helyén, ott terpeszkedik, nagy bosszúságára a mi szemünknek, sőt az orrunknak is, mert az arrajárók összetévesztik azzal a helylyel, a melyben csúcsosodik ki most Budapestnek az egész építő-ipara. És ez az egyik eset. De van ilyen több is. Talán nem olyan régóta húzódó, mint ez, de éppen olyan kellemetlen. Az Árpád-utcában szintén második éve élvezhetünk ilyen látványosságot. Ott terpeszkedik, az út nagyobbik felét foglalva el a maga számára. Hogy ott azután két kocsi egymás mellett hogy megy el, mit törődik azzal a kőgarmada boldog tulajdonosa? Pedig a szabályrendeletnek egyik pontja szerint „19. §. Anyagot az utcán, utakon vagy köztéren csak helyhatósági engedély mellett szabad elhelyezni s ez nem szólhat többre, mint az út, utca vagy köztér 1fi szélességére.“ „Ha az építési helyen kívül anyagok és szerszámok éjnek idejére is a szabadban hagyandók, köteles azokat az építő világító-lámpákkal ellátni.“ Vájjon van-e a tulajdonosnak helyhatósági engedélye? Nem több-e az elfoglalt terület az utcaszélesség egynegyedénél? Világító-lámpák vannak-e a kőhalmon? Bizony, mindezekre tagadólag kell válaszolnunk. Kérünk mindezek folytán sürgős intézkedést, hogy ezek a tűrhetetlen, szabályokba és rendeletekbe ütköző önkénytelenül órámhoz kaptam, hogy hány perc is még, és íme rémülve dugtam vissza és eszeveszetten futottam ki a váróteremből; s mit látok ? A vonat már ismét mozgott. De ez már mégis csak bosszantó. Méltatlankodva siettem a főnökhöz. — Micsoda dolog ez, kérem, itt ülök egy félórája s a vonat itt hagy. — Miért nem vigyázott jobban ? — De nem jelezte senki a beszállást. — Arról nem tehetek, volt a rövid válasz s az ügy el volt intézve. Mondhatom csakugyan bebizonyosodik, hogy a nagy- közönség van a vasútért s nem a vasút a közönségért. De hát mit tehettem ? Szépen vártam még egy fél órát. Erről a vonatról is lekéstem volna, ha egy útitársam meg nem könyörül rajtam s jó eleve nem figyelmeztet, hogy jó lesz kisétálni a gumigyárig, mert ott lesz a beszállás. Csakugyan úgy is volt. Pont hét órakor óriási tömegben hömpölygött az utazók tarka tömege kifelé, azután pesti szokás szerint egyszerre megrohanták a vonatot s egyik-másik kapaszkodott akár csak Barokaldi légmatróza. Valahogyan csak feljutottam, de mondhatom, kedves húgom, így még sohasem jártam. A vonat mentén nem igen találtam látni valóra, legföljebb a huszár laktanya érdekelne, a hol Frici hadnagy közös barátunk van.
