Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-08-03 / 30. szám
II. évfolyam. Budapest, 1902. vasárnap, augusztus 3. 30. szám. RÁKOS VIDÉKÉ TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP A BUDAPEST X. KERÜLETI RÁKOSI KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS JÓTÉKONYSÁGI EGYESÜLET ÉS A RÁKOSSZENTMIHÁLYI SPORTTELEP HIVATALOS LAPJA Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili., József-utca 72. — Telefon: 57—64. A lap szellemi részére vonatkozó közlemények a szerkesztőségbe, az előfizetések pedig a kiadó- hivatal címére küldendők. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS LAPTULAJDONOS: FARKAS ELEK Előfizetési ár: Egész évre ................ 8 — korona Fé l évre ................. 4’— » N egyed évre ............. 2 — » E gyes szám ára 16 fillér. Hirdetéseket fölvesz akiadóhivatal Egy egyhasábos petitsor ára 10 fillér. Beszéljünk magyarul! Csudálatos egy nép ez a mi népünk. Kifelé már a hire szerint — a sovének legsovénebbje, a ki irtózik mindentől, a mi idegen, a kinek vérbe borul a szeme, ha a németről hall, a ki paprikát eszik, szalonnát pirít naphosszat, a kinek külön Istene és ehhez az ő külön Istenéhez — horrendum! — külön magyar glóbusa van. És idebenn az országban itt találjuk a világ legbéketürőbb népét. Egy népet, a mely a sértéseket közömbösen veszi, a melynek tagjai a világ minden nyelvéért törik magukat, egy népet, a mely legszentebb eszméit elhanyagolja, hacsak valami módon ezt az eszmét divatba hozni nem sikerül. Ha pedig már a tűrésnek minden határa szűknek bizonyul, gyűlést tart, a porondra lép, szónokol ez a nép, vagy éppenséggel vezércikk-járvány kerekedik valamely tárgyban, a míg azután ezt az esetet sikerül végképen agy ónra tárgyalni. Ezeknek a lapoknak nem hivatása a politizálás, túlon-túl van azzal terhelve a magyar közönség úgy is. "Palán azért is csömörlött bele. De magyarnak kell lennie ennek a lapnak, minden sorának, a mint hogy magyarnak kell lennie a mi egész országunknak. Pedig ha itt járunk, a mi vidékünkön, mintha nem is Magyarországban volnánk. A vicinális kocsijaiba ha benyitsz, többnyire tót társalgás üdvözöl a harmadik osztályban, túlnyomóan német a másodikban. De még a németnek is különösen egy dialektusa. És ez az állapot évről-évre rosszabbodik. Mert ha csökken is a tótul vagy svábosan beszélők száma a harmadik osztályú kocsik egyszerűbb utasai között, annyira megfogyni nem tud, hogy ellensúlyoz hatná az „úri közönség“ soraiban mindig jobban lábra kapó idegen beszédet. És újra csak látni fogjuk, hogy a magyarul beszélgetők is németre fordítják a társalgás nyelvét, mihelyt csak akad valaki, a ki a német beszédet csak a legkevésbbé is kedvelni látszik. Hát jól van ez így ? Jót teszünk-e magunknak akkor, a mikor német beszédünkkel bizonyítjuk, hogy a mi magyarságunk csak a statisztikában van meg, de az életiben meg nem található. Nem elég az eddig a bárókba szorult idegen élet, ki kell hozni azok levegőjét ide, mi hozzánk, hogy az a dohos levegő a mi levegőnket megrontsa ? Eleget hallottuk már — habár el nem hisz- sziik, — hogy a kereskedelem nyelvének a németnek kell lennie. Vájjon az következik-e ebből a hibás tételből, hogy ezt a nyelvet a magánérintkezésben is terjesztenünk kell? Az következik-e, hogy németül beszéljünk mindnyájan azért, mert egyesek rosszul hiszik, hogy nekik ezt meg kell tenniök? Hiszen ilyen viselkedés, ekkora engedékenység mellett lehet-e kilátás arra, hogy Budapest, hogy a környéke valaha megmagyarosodik ? Ennek nem szabad így lennie. Emlékezzünk rá, hogy — talán két esztendeje — a svábhegyi fogaskerekűn, villámoson és a pályaudvarokon rövid nyomtatott felhivásokat ragasztottak volt ki ezzel a szöveggel: „Beszéljünk magyarul“. Akkor a mi vidékünkön erre a felhivásra szükség nem volt. Akkor még német ajkú polgártársaink törték, beszélték úgy a hogy a magyar nyelvet. Akkor nekünk ez a cselekedete egyeseknek szinte túlzásnak tetszett. És íme, két rövid év kellett hozzá és ez az irányzat a Svábhegyről a Dunán át megtette hódító útját és elért mihozzánk, a Rákos mezejére. És elterjedt és tért foglalt olyan mértékben, hogy most már szinte azon kezdünk kételkedni, elég-e a továbbterjedés megakadályozására ez a rövid figyelmeztetés: „Beszéljünk magyarul!“ Itt nekünk tennünk kell. Tartsunk össze a magyarság térfoglalására, a németesedés továbbterjedésének megakadályozására irányuló mozgalmunkban. Ne kicsinyeljük ezt az idegen nyelvű társalgást, mert a megszokás a legjobb előkészítője a romlásnak. Hiszen úgy, a mint most élünk, ugyan ki hiszi el nekünk magyar voltunkat? Hogyan igazoljuk az idegenek előtt, hogy van magyar nyelvünk, a mely
