Rákos Vidéke, 1901 (1. évfolyam, 1-34. szám)
1901-06-09 / 5. szám
1901. — 5. sz. RÁKOS VIDÉKE 3 A községi jegyző, Két hónapja lesz innen-onnan, hogy Gödöllőn a járás jegyzői karának egyik érdemes tagját, Bicskei) Gyulát, Csömör község főjegyzőjét ünnepelték tisztelői és barátai abból az alkalomból, hogy Ö Felsége az arany érdemkereszttel tüntette ki. Az ünnepi lakomán egy beszéd hangzott el, Szegedi/ Albert rákos-keresztúri főjegyzőnek pohárköszöntője, mely nemcsak tökéletes szónoki formájánál és előadásánál fogva, de tartalmát tekintve is elütött a sablonos pohárköszöntőktől. Szolgálatot vélünk tenni t. olvasóinknak, mikor a jegyzői kar e kiváló tagjának tanulságos históriai és irodalmi értékű fölköszöntőjét gyorsírói följegyzés után egész terjedelmében közöljük. Hazánkban a községi jegyzői intézmény egykorú az irásmesterség elterjedésével és arra már pozitív adataink is vannak, hogy a rendi alkotmány alapján kiépült municipiu- mok első idejében is egyes nagy jobbágyközségek társadalmi életében, de különösen a kiváltságos városok és szabad falvak kulturális s nemegyszer politikai történetében a jegyzők előkelő pozíciókat foglaltak el. Ne értsenek félre engem az urak különösen ebből az alkalomból és különösen ezen a helyen ne, mert hisz csak kulturhistóriai tényként említem fel azt, hogy évekkel az aranybulla keletkezése előtt II. Endre királyi elhatározással tiltotta meg a jegyzőknek, hogy jegyzőkönyveiket a csapszékekben felvenniük nem szabad. Béla király névtelen jegyzője, a magyar történelemirás- nak évszázados kutforrása, az öreg Podhratzky József kiváló történelemiró tanúsága szerint, ki pedig az «Anonymus Belae regis nótárius» személyének, korának és fen maradt hites leveleinek megállapításával oknyomozólag foglalkozott: e névtelen jegyző «egy pusztán közönséges jegyző» volt, bár feltehető, hogy a tudománynak ama avas korában ez az ismeretlen nevű közönséges jegyző, mint a király titkos pecsétjének is őre, az akkori idők egyszerű szokásaihoz képest országosan kiváló hivatalt viselhetett. A minthogy a rendi szerkezetre felépített municipium összes vonatkozásaiban a legsajátosabb nemzeti jelleggel birt, mert a mi vármegyéinket a kontinens egyetlenegy országának hason-intézményével sem lehetett már politikai tartalmánál fogva sem összehasonlítani: hisz a francia départe- ment a «l’état c’est moi» elvén épült fel, az angol grófságok pedig még a magna carta idejét is meghaladólag csak egyszerű közigazgatási alakulatok voltak: a magyar muni- cipiumok pedig mindenha erős várai voltak az alkotmánynak; hasonlóképen a magyar községi jegyzők valódi tipikus alakjai voltak a magyarságnak és a magyar kulturtörténelem nem egy babérággal adózott a községi nótáriusok egy-egy előkelő tagjának. A községi jegyzői intézmény nemzedékeken keresztül a városi és falusi élettel, annak különleges szokásaival, de modorosságával is teljesen egybeforrt, osztozott a községe örömében és bánatában; élvezte áldásos idők jótéteményét; de óvta is községét a csüggedéstől: Ínség és balsorsban. Ez az évszázados egybeforradás ölti pedig reá a magyar községi jegyzők intézményére a nemzeti jelleget és én merészen is állítom, hogy a municipiumokon kívül nem létezik még hazánkban másik intézmény, mely hivebben egyesítené a magyar nemzeti élet sajátságait. Báró Eötvös József, a mély gondolkozásu bölcsés «A falu jegyzőjé»-ben gyönyörűen jellemzi, markáns vonásokkal domborítja ki a községi jegyzőnek ez irányban megjegece- sedett karakterét. Ha pedig a történelem lapjait forgatjuk, önkéntelenül élénkbe tárul a harcoknak ama szakadatlan sora, melyet e nemzet úgyszólván a honfoglalástól kezdődőleg, előbb önmagával, majd tatárral-törökkel átharcolt, de élénkbe tárul az a tenger-inség és nyomorúság, melyet évszázadokon át végigszenvedett. Századokon keresztül dúlt a visszavonás saját sorainkban ; három századon át öntestünkkel fedeztük a nyugat civilizatióját és saját vérünkkel pecsételtük meg a keresztény hitnek tanait. S midőn elült a harc, újabb századokon át kellett síkra szállanunk szabadságunkért és függetlenségünkért. Hinnünk kell a magyarok Istenében; ki e vihardulta századok alatt éberen őrködött nemzeti létünk felett, mert mutasson fel nékem bárki is a népek nagy konglomerátumában egy másik ily parányi nemzetet, mely annyi rettentő megpróbáltatás, annyi belviszály között el ne csüggedt, el ne pusztult volna. Volt idő, midőn már a nemzet gerince, a középnemesi osztály asszonyi fortélylyal és furfanggal megkeritve, anyanyelvét is elfelejtő és a midőn a nemzetnek lüktető ereje a nagy férfiak körül fakadt oázisokra és egyes, de nem fölös számú municipiumok törhetlen szívósságára szorítkozott. ' Csodálatunkra és bámulatunkra méltó, hogy nagy nemzetek végtelenségéhez arányított eme parányok meg nem törhető államalkotó erőikkel, dacolva vészszel és viharral, újra és újra visszatérítik a nemzetet a végsülyedéstől és ebben a magyarországi községi jegyzők intézményének történelme szerint: tekintélyes rész jut osztályrészéül a magyar községi jegyzők osztályának azon társadalmi tevékenység alapján, melyet a jegyzők, különösen a nagy Alföld szabad falvaiban emberöltőkön át kifejtettek. Önök előtt, uraim, talán kacajt kelt és énnekem mégis jól esik bizonyságul említenem fel jó Gvadányi versét: «Egy falusi nótárius budai utazásá»-ról, melyből Gaál József, «kis zajtai és nagy zajtai Zajtay István Peleske nótáriusa» bohózatát alakítja, mert én el nem tudom hinni, hogy az akkori kornak kiváló költői az egyszerű községi jegyző szájába adták volna mindazon szavakat, melylyel az elharapódzott nemzeti elkorcsosodást megostorozni szándékoztak, ha szivükben nem él a tudat, hogy a magyarság legtipikusabb alakját ezen időkben is a községi jegyzőkben kell fölkeresnünk és lehet megtalálnunk. Illosvay Selymes Péter, Béltek község jegyzője, a XVII. század egyik legkiválóbb troubadourja gyűjti egybe a Toldi mondát, szövi mesébe Toldi legendáit, hogy századok múltán Arany János, Nagy-Szalonta nemes városának loci-notá- riusa megírhassa Toldi trilógiáját. így csúcsosodik ki — ha általában nem is az Olymp- nak berkeiben — a magyar nemzeti közérzület a községi jegyzők intézményében. Mint parányok küzdenek a nemzet végtelenségében és minden cselekedetük egy-egy porszem a nemzeti oltár felépítésén. Pedig sajnos, még Arany Jánost is minden év Szent- György napján fogadja föl Nagy-Szalonta város nemes tanácsa jegyzőjének. A községi jegyzők közjogi helyzete csak helylyel-közzel szabályoztatott és existenciális kérdése nem nyugodott soha rózsás ágyakon. Nem messze kell keresnünk sajnálatos példákat, közel fekszenek hozzánk. Pest vármegyének 1860. évi közgyűlése «vogelfrei»-nek jelenti ki a paszsziv ellentállás idejében alkalmazott jegyzőket. Értem ezen elhatározás politikai indokait és mégis fáj visszaemlékeznem, hogy ezen elhatározásnak szertelen végrehajtása igen sok igaz magyar jegyzőnek kezéből csavarta ki a kenyeret! De a koronázás után már mozognak a sárréti jegyzők s a ki képesnek érzi magát a toliforgatásra: beáll a küzdők sorába, hogy egy valóságos szellemi forradalmat idézzen föl a községi közigazgatás, a községi önkormányzat és a községi jegyzői karnak önös érdekében. Maga a kormány is érzi a tűrhetetlen helyzetet s fölvéve az 1848-ban elszakadt fonalat, megalkotja az 1871. évi községi törvényt. Ez az első támpont, a melyen a községi jegyzők évszázados elhagyatottságuk után megtámaszkodhattak; nem teljes, nem kielégítő, de mégis egy sarkpont, a melyen reáter- mettséggel megállani lehet. Nem létra, a melyen szerzett érdemek alapján fölemelkedni lehet, csak egy polc, a melyről nyugodtan bukhatunk — lefelé.
