Rákos Vidéke, 1901 (1. évfolyam, 1-34. szám)
1901-12-22 / 33. szám
1901. — 33. sz. RÁKOS VIDÉKE 3 Naplótöredék, (Egy kezdő iró naplójából.) Ne mondjak sokat, harminc és egy néhány éve már, hogy cselekedeteim öntudatos ura vagyok és a csalfa élvezettel telt világ folyását szemlélem, de oly szomorú tapasztalatra még sohasem tettem szert, mint a közelmúlt napokban. Egy verőfényes nap reggelén kitárván erszényem, arra a megdöbbentő fölfedezésre jutottam, hogy összes tényleges vagyonom két krajcár, vagy ha jobban tetszik és hogy többnek lássék, mondjuk négy fillér. Szomorú; valóban szomorú ! Még csak 10-ike van, húsz napig élni négy fillérből, különösen ilyen drága világban, hozzá még a fővárosban, teljes lehetetlenség. De hát mit csináljak? Honnan vegyek pénzt? Összes ingó és ingatlan vagyonom a rajtam levő ruha és egy öt koronás goldin óra. Egyik sem értékesithető. Mitévő legyek? « Bravó, nagyszerű eszme! Elmegyek az «Igazság Hir- nöke» cimü lap szerkesztőségébe, melynek, hol .rendes, hol rendetlen munkatársa vagyok, a szerint, a mint erszényem diktálja, előadom nagyszerű tervemet, hogy lehetne az «alvó fákirU leleplezni. E nagyszerű eszméért bizonyosan kapok néhány koronát. * Rögtön útnak indultam, a szerkesztőség kapuja alatt egy kissé rendbe szedtem magamat, kézelőimet néhány centiméterre kihúztam és komoly irodalmi arccal beállítottam a szerkesztőségbe. — Alázatos szolgája, jó napot kívánok tekintetes szerkesztő ur! Egy nagyszerű eszmém van, melyet bármely lap pazarul honorálna, de mint az ön lapjának munkatársa, erkölcsi kötelességemnek tartottam, első sorban szerkesztő urnák felajánlani. — Halljuk, halljuk, — válaszolá a szerkesztő.-- Nincs kérem a szomszéd szobában senki sem ? — Nincs. — Csak bátran. — Hire jár, hogy az alvó fakir, csak nappal alvó, éjjel pedig vigan mulatozó. Én nagyszerűen kieszeltem, miként lehetne lapunk részéről leleplezni. ? Ez a kérdőjel a szerkesztő ur arcán jelent meg. — Egy kicsit elkésett barátom — volt a szerkesztő rövid válasza — mert már évek előtt hozták a lapok, hogy a fakirt leleplezték, a mint koporsójából kiszállva lukuluzsi vacsorához ült. Ej, ej ! Igaz, én akkor nem voltam a fővárosban, azok a nyomorult vidéki lapok pedig, tetszik tudni, mindent csak elkésve hoznak. De nem is ez volt a főcélja jövetelemnek, ez csak olyan másodrangu eszmém volt; hanem van ennél egy sokkal impozánsabb, eklatánsabb, meglepőbb, szóval egy fenomenális, egy fönségesen nagyszerű eszmém. ¥ Nemsokára elkészülök nagyszerű munkámmal, a «Nagyeszű kicsinyek»-kel, melynek folytatása lesz a «Kiseszü nagyok». Én hajlandó vagyok ebből az örökbecsű műből szemelvényeket közölni, ha szerkesztő ur is hajlandó tiz korona előleget adni. — Lapunk irányával ellenkezik szemelvényeket közölni. — Nem tesz semmit, majd értékesítem hát máshol. ¥ De pardon, még mielőtt távoznék, felhívom becses figyelmét, a legelső cégek hirdetéseire. Ezeket legelőnyösebb föltételek mellett becses lapja számára megszerezhetem, minthogy a legelőkelőbb cégek vezetőivel a legjobb baráti viszonyban vagyok. — Sajnálom barátom — volt a válasz — mert lapunk hirdetései a vállalkozó irodának vannak kiadva. Ha azonban olyan vállalkozó szellem van önben, úgy várjon. Itt van tiz korona, üljön le, fogja ezt az ollót és vágja ki a vidéki lapokból a kék ceruzával megjelölt híreket. Ezek többet érnek az ön eszméinél. * Hozzáláttam a nyirbáláshoz, de meg is szolgáltam a kicsikart tiz koronát; most láttam csak, hogy nem oly könnyű az újságírás mestersége, dolgozik ott ész és kéz. Most az egyszer csak kezem dolgozott, de ígérem szentül, tisztelt olvasóim, hogy legközelebb az eszem is fog dolgozni. Strázsamester. Virágnyelven, (Mutatvány a Kiima Lajos szerkesztésében Besztercebányán megjelenő «Havi Szemle» című folyóiratból). A perzselő napsugár utat keresett magának a sűrű lombok között s odatüzött egyenesen igéző arcára a leánykának, a ki a kerti pádon hanyagul hátradőlve, mozdulatlanul, elmerengve nézett maga elé. Szemközt az ifjú, mint valami édes álomvilágból alászállott tüneményt, úgy nézte a bájos, üde alakot. Látszott az arcán, hogy nem tud betelni e látvány gyönyörével s szinte elárulta vágyó tekintete, menynyire irigyli a pajkos, tolakodó napsugarat, mely Sárika arcát csókolgatja s dús szőke hajának fürteivel, ezzel a szin- arany felhővel játszadozik. És hosszú, hosszú hallgatás után, mintha egy rég abbahagyott beszélgetés fonalát venné fel újra, megszólalt az ifjú : — Hiszen már olyan régen szeretjük egymást. A lányka ráemelte derült tekintetét: — Régen, Pali... régen. — Te még kurtaruhás kis lány voltál s órákig el tudtad űzni a rétek virágainak mézén élősködő, tarka pillangókat... Már én akkor a szivembe foglaltalak. — Az én szerelmemnek tán nem is volt kezdete; úgy érzem, mintha velem született volna... — Érzem a szavad reszketéséből, látom a szemed tekintetéből, hogy igazat mondasz. Halálom volna a kételkedés ... és mégis, mégis ... — Ki ne mondd — szólt közbe hévvel a lány — a gondolatodból is törüld ki, a mit mondani akartál!-- Mikor lesz hát vége ennek a gyötrelmes állapotnak ? — Ne csak a sziveddel szeress Pali, de az eszeddel is, aztán megtanulsz türelmes lenni. — Ha én beszélnék igy, rideg számításból, önzésből, vagy tudja Isten micsoda más sugallatából a divatos életnek, bizonyosan elitélne érte mindenki, __ de érteni lehet ne ... Hanem te,... te !
