Magyar Székesfőváros, 1906 (10. évfolyam, 1-18. szám)
1906-07-16 / 13-14. szám
MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1906 A mi nézetünk szerint a törvényhatósági testületnek abszolúte semmi köze nincs ahhoz, vájjon archimillionáriusok a tisztviselők vagy eladósodott szegény ördögök. Velők szemben csak az a kérdés lehet mértékadó: pontosan és hűségesen töltik-e be munkakörüket? Ha igen, akkor tolakodó neveletlenség, sőt basás- kodás magán pénzügyeik bolygatása. Ha pedig rossz hivatalnokok, akkor is mindegy, van-e tőkepénzük vagy uzsorások körmei közt kínlódnak, az elbocsátás indító oka nem lehet más, mint a kötelességek nem teljesítése. Azt szokták mondani, az eladósodott hivatalnokról könnyen föltételezhető, hogy nem zárkózik el a pénzbeli kisértések elől. Kétségtelen, hogy vannak ilyen esetek is, általánosságban azonban a köztisztviselők adós volta a legpregnánsabb bizonyíték önzetlenségük és becsületességük mellett. Mert aki a magánérdek istápolására megnyerhető és részrehajtásra bírható, az könnyen szerezhet Budapesten annyit, hogy nemcsak megszabadul régibb adósságaitól, de tekintélyes vagyont is halmozhat össze. Neveket tudnának említeni, amelyek viselői egész életükben adóságokkal küzködtek és végül koldusként haltak meg, pedig hivatalos állásukban százezreket szerezhettek volna, viszont ismerünk egyes tisztviselőket, kiknek soha sem volt adósságuk és mégis beszélik róluk az egész városban, hogy pénzzel befolyásolhatók. A főváros tisztviselőinek nyomasztó anyagi helyzetével azonban mégis foglalkoznunk kell, mert ők maguk kérik a segítséget. E kérelem elől helytelen volna ridegen elzárkózni. Ha a főváros, mint jogi személy, veszi kezébe a tisztviselői adósságok rendezésének kérdését: bizonyos, hogy megfelelő megoldási mód is akadni fog. Terv többféle merült fel. A legsürgősebb teendő annak elvi elhatározása, hogy a főváros segédkezet nyújt tisztviselőinek adósságaik konvertálására. Ezt halogatni kegyetlenség volna annyi sok családapával szemben, kik bár roskadoznak az adósságok súlya alatt, mégis híven és buzgón szolgálják a fővárost. Személyes pótlékok. Úgy látszik, hogy a főváros törvényhatóságát hiába intik a belügyminiszterek és a sajtó takaiékosságra. Személyi dolgokban javíthatatlanul könnyelmű és tékozló, akár csak egy eladósodott dzsentri. Még másfél hónapja, hogy nagy gavalléro- san sok ezer koronával megtetézték a nyugalomba vonult Halmos polgármester és Matuska alpolgármester törvényes nyugdíjintézményét, most pedig Hajós Zsigmond ur azzal az indítványnyal járult a közgyűlés elé, hogy szavazzanak meg Vosits Károly tanácsosnak „a főváros szolgálatábao szerzett kiváló érdemeiért“ 3000 korona személyes pótlékot. A történeti hűség kedvéért konstatálni kell, hogy az indítvány ellen senki sem szólalt föl, hanem ellenkezőleg: helyeslés mellett kiadatott javaslattétel végett a tanácsnak. Ismerve a tanács gondolkodás módját, — hódié tibi, eras mihi (ma neked, holnap nekem) — biztosra vesz- szük, hogy megadandónak véleményezi a személyes pótlékot. A közgyűlésen, amely majd határozni fog, talán akad egy-két tiltakozó, de a többség föltétlenül megszavazza a javaslatot. Vosits ur tehát már ma úgy veheti, hogy meg van a 3000 korona pótléka. Semmi sem áll távolabb tőlünk, mint Vosits Károly érdemeit kisebbíteni. Készséggel és föntartás nélkül elismerjük, hogy a tanácsos ur derék, szorgalmas, hasznos tisztviselője a fővárosnak. Amikor mi az ő pótléka ellen tiltakozunk, nem a személyt nézzük s nem az ellen van kifogásunk, hanem elvi szempontok indítanak az állásfoglalásra. Tudja mindenki, hogy a főváros pénzügyei dezoláltak, a háztartás egyensúlyát csak mesterségesen lehet fentartani és számos kulturális és humánitárius intézmény rövidséget szenved a mostoha finánciális viszonyok miatt. Viszont azt is tudja mindenki, hogy a főváros tisztviselő jól vannak dotálva, sőt az állami hivatalnokokhoz viszonyítva fényes fizetésekben részesülnek. Különösen áll ez a tanács tagjaira nézve. Ily körülmények között tehát nemcsak jogosultsága nincs a személyes pótlékoknak, de határozott visszaélésnek volna minősithető. Széli Kálmán és Tisza István már ráírtak a fővárosra, hogy iparkodjék a horribilis személyi kiadásokat korlátozni,. A felelet erre: újabb személyi pótlékok beiktatása a költségvetésbe. Mi akar ez lenni ? Ha a törvényhatósági bizottság a saját zsebéből osztogatná a bonifikációkat, semmi szavunK nem letne ellene. Ámde a bizottság a közönség zsebére gavalléroskodik Azokat az ezer koronákat, mikkel egyes főtisztviselők fizetése megjavittatik, a város bevételeiből kell kiszorítani és miután fölösleg abszolúte nincs, világos, hogy a fedezet csak más tételek megszorítása révén teremthető elő. Ha én Vosits Károly volnék, Márkus József példáját követném. A törvényhatósági bizottság Márkusnak nagyobb nyugdijat akart megszavazni, mint amennyi szolgálati évei szerint
