Magyar Székesfőváros, 1904 (7. évfolyam, 1-27. szám)
1904-02-18 / 7. szám
MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1904. február 18. inas ánketre. Szükséges, hogy minden egyes bizottsági tagnak módjában legyen észrevételeket tenni. Ezt olykép véljük eszközöl- hetőnek, ha az ánketre meghívottak a tárgyalás anyagát, minden egyes értekezlet után, nyilvánosságra hozzák. Tisza István gróf nem a sablonok embere. Kern élj ük, hogy a törvénycsinálás terén ezt a reformot életbe fogja léptetni. Százezer koronás pályadij. (haraszti Jellin'k Henrik úrtól, a budapesti közúti villamos vasúttársaság elnök-igazgatójától a következő újabb levelet kaptuk.) Tisztelt Szerkesztő Ur! Mielőtt folytatnám a társaságunk ellen szórt Tágaknak megczáfolását, tudatnom kell, hogy egy pályadij kitűzését határoztam el. Köztudomású, hogy valahányszor kocsiaink agyongázolnak valakit, a sajtónak amaz orgánumai, amelyek kiadóhivatalai nincsenek velünk összeköttetésben, nagy lármát szoktak ütni. Szemünkre vetik, hogy fösvénységből nem alkalmazunk a kocsikon oly készüléket, amely elejét venné a halálos baleseteknek. Hát én önnek bizalmasan megsúgom, hogy az -elgázolásokban nem látok valami nagy bajt. Kiket szoktunk mi a sineken legillotinozni ? A statisztikában nem szerepelnek se miniszterek, se képviselők, se bankdirektorok, se a nemzeti és lipótvárosi kaszinó tagjai. Még háziúr se került a kocsik elé. Hanem többnyire munkások, iparosok, afféle alsóbbrendű népség. Ezeknek eddig hiába prédikálták a szociológusok és nemzetgazdák, hogy minden tisztességes ember biztosit]a az életét. Nem is hederi- tettek rájuk. A pénzüket elitták. Amióta azonban a villamos kocsik mindennap másvilágra expediáinak •egy-két könnyelmű embert, az alsóbb rétegekben is terjedni kezd az életbiztositás. Világos tehát, hogy mi üdvös dolgot cselekszünk, amikor gillotinozunk a kocsikkal. A mód talán radikális, de czélravezető. Más kárán tanul a magyar, mondja a példaszó és mi csak alkalmat nyújtunk, hogy a fővárosi publikum tanulhasson. Szóval: a mi elgázolási tevékenységünk végeredményében humanisztikus. Sajnos, a közönség nem tud a logika ily magaslatára emelkedni, az elismerés helyett szidalmakban részesit bennünket. Megvigasztalódhatnék, hogy ez a sorsa minden magasabb röptű szellemnek és hagyhatnám, hogy csak lármázzanak a rövid eszüek. De én gyönge szivü ember vagyok és nem tudok elzárkózni semmi kivánalom elől. Mentőkészülók kell neked fővárosi közönség ^ .Jól van, beszerzőnk ilyent. Ezennel van szerencsém tudatni, hogy én és Gál Károly barátom, társaságunk felügyelője, saját zsebünkből százezer korona pályadijat tűztünk ki egy mentökésznlékre. A pályázatban mindenki résztvehet. A benyújtandó összes készülékeket lelkiismeretesen ki fogjuk próbálni. Amelyet a szakértő jury legjobbnak talál, azé lesz a pályadij. A magnnk részéről csak egyetlen föltételhez kötjük a százezer korona kiadását. Ahoz, hogy az alkalmazandó mentőkészülék ne kerüljön többe egy koronánál. .Remélem, a pályázatnak mielőbb sikere lesz. Ha a hálás budapesti közönség ez után mozgalmat indit, hogy számomra még életemben szobrot emeljen, kérem önt, tisztelt szerkesztő ur, hasson közre, hogy a szobormüven Gál Károly barátom is, legalább en miniature, megörökittessék. Szives üdvözlettel Budapest, 11/16. haraszti Jetiinek Henrik, elnök-igazgató. Elintézett kártya-affaire. Az országban nincs újságolvasó, aki ne ösmerné a Szaczelláry-Dungyerszky ügyet. Mi nem szólottunk hozzá, mert az e fajta esetek nem tartoznak lapunk körébe, de meg volt a véleményünk. Miként minden korrekt gondolkodású ember, mi is azt mondottuk, hogy gentleman nem ül le berúgott pártnerrel kártyázni, nem játszik tizezres tételekbe olyannal, akiről tudja, hogy nincs privát vagyona és soha semmi körülmények között nem követeli a nyert ösz- szeget a vesztes fél apjától vagy fivérétől. Szóval: mi farosának és szokatlannak találtuk Szaczelláry György ur viselkedését, különösen akkor, midőn a kártya-affaire elbírálására összehívott jury döntése elől visszavonult. Hogy most mégis beszélünk az ügyről, arra impulzust Dungyerszky Lázár jótékonyczélu adományai szolgáltattak. A bácskai földbirtokos 301 ezer koronát adott több fővárosi humanisztikus jellegű intézmény támogatására. Tehát éppen annyit, a mennyit fiától Szaczelláry György elnyert. Biztos forrásból tudjuk, hogy Dungyerszky Lázár már abban a perczben, amikor Szaczelláry a családot zaklatni kezdte a nyereségért, elhatározta, hogy a 301 ezer koronát jótékony czélokra áldozza, bebizonyítván ezáltal, hogy nem fukarságból tagadja meg fia kártyaadósságának kifizetését, hanem kizárólag csak azért, mert az adósság létrejövetelének körülményeit inkorrektnek tartja. Előbb azonban informálódott, hogy mely intézmények méltók leginkább támogatásra és ez az oka, hogy a fejedelmi adományozás csak most vált bevég- zett ténynyé.