Magyar Székesfőváros, 1904 (7. évfolyam, 1-27. szám)
1904-09-18 / 23. szám
1904. szeptember 18. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 3 nem lehet, különös tekintettel a folyton emelkedő drágaságra. Ez idő szerint a csarnoképitkezésre tudtunk; szerint fedezet pénz nincsen. Legfeljebb kisegítené magát a főváros a legújabb húsz milliós kölcsönnel; már pedig annak más a rendeltetése, czélja. De ha mindenáron kell bővitni a csarnokot, a mint hogy kell is, akkor ne tévesszenek szemelől az illetékes tényezők két fontos körülményt: a csarnok kibővítése alapját kell képezze annak, hogy az élelmiszerek olcsóbbakká legyenek, s a csarnok is jövedelmezzen. Vagyis a felesleges luxuriózus épitkezés eszméjét el kell ejteni, s e helyett egyszerű, czél- szerü és kellőképen kihasználva kell a pótépületeket megalkotni. Nem kell freskókat festetni, árkádokat épiteni, nem a pazar külső diszre kell a fősulyt fektetni, hanem nagy területet befoglaló alkalmas és úgy a kiviteli kereskedelem, valamint a helyi piaczi szükségleteknek és a helyi fogyasztó közönség fizető- képességének megfelelő csarnokra van szükségünk. Hisz már maga a vásárcsarnok, mint intézmény, drágitja a közélelmezést. Mi lesz akkor a lakossággal, ha a vásárcsarnok külön pompája és az importkereskedelem aránytalan s a spekuláczión alapuló emelkedése mellett százezrek fognak éhezni a szép és fényes Budapesten? A helyi dijakat le kell szállítani, a konkurencziának teret biztosítani, födolog természetesen, hogy a bizományosi intézmény, általában pedig az élelmiszerek monopóliumának lidércz- nyomásától meg kell szabadítani a közélelmezést. Hová jutunk, ha egy Lkét czég tőzsdenemű speku- lácziója fogja irányítani állandóan az élelmiszerek árát? Ezt tovább tűrni nem lehet és nem is szabad. Húszezreket egyesek féktelen meggazdagodási vágyának kiszolgáltatni talán még sem az okos köz- élelmezési politika feladata. Összegezve az Írottakkal: elhamarkodni nem kell belemenni az építkezésbe. Jól és behatóan megfontolandók azok a komoly jelenségek a melyek Budapest közélelmezésének tarthatatlan állapotát s illusztrálják. Ne épitkezék a főváros azért, hogy idegeneknek mutogassuk a bár kevés de méregdrága középületeinket, hanem igenis történjék az épitkezés, gyorsan vett közczélok, közérdek szolgálatára. Annak idején különben, a mikor a felvetett kérdés hatósági tárgyalások alapját fogja képezni, meg fogjuk tenni a további észrevételeket. Budapest hanyatlik. Ne értessünk félre. Nem azt értjük, mintha Budapest nem volna aránylag eléggé szép és fényes, mintha most fejlődnék Azt sem mondjuk, hogy oly természetű visszaesés volna tapasztalható, a mely miatt a Keletnek elképzelt világvárosokból rövid idő múltával még csak hírmondó sem maradna. Mi a természetes szaporodás arányának feltűnő csökkenésével akarunk foglalkozni. Mert ime a főváros statisztikai hivatala jelenti, hogy szembe állítva azzal a kedvező aránnyal, amely szerint addig per miile 38—42 volt a születések aránya, múlt évben az arány leszállott 27-re. Ez az aránycsökkenés komoly, mélyreható társadalmi bajoknak figyelmeztető tünete. Szocziális, nemzetgazdasági kórságos állapot rejlik mögötte, mert ha csak járvány, váratlan és nagymérvű elemi csapás nem pusztított volna, ekkora visszaesést nehezen várhattunk volna. Sőt mi szívesebben gondoltunk volna az arány további kedvező emelkedésére. Ez azonban most egyelőre ki van zárva. Vizsgáljuk az okokat. Ivó vizünk jó. A járvány sem grasszál nálunk. Eleiemben sem szenved a főváros hiányt. Hol tehát az ok? A nehéz megélhetési viszonyokban, az élelem drágaságában, a rossz lakásviszonyokban vagy mindent összevéve: a fővárosi ember nehéz gondjaiban. A már köztudomássá vált budapesti nehéz exisztencziális viszonyok időnek előtte megőrlik, aláássák a házasfelek fizikai energiáját és kedélybeli frisseségét. Gond, súlyos és válságos küzdelem között telik el az átlagos budapesti ember minden napja. A kereset nem áll arányban az ön- és család- fentartás súlyos terheivel. Hisz ép az elmúlt hónapok közeli történetéből tudjuk, hogy a lakás és- élelem uzsora nemsokára a maximumát éri el, de a kereseti viszonyok cseppel sem javultak. Már pedig nem szükséges ahhoz akadémikusiiak lenni, hogy ugyanabból a keresetből folyton többet és többet- kiadni nem egyéb, mint tépelődés, kalkulálás, gond, amely az illetőnek fizikumát, kedélyét lenyűgözi, megviseli. A házasfelek hovatovább rabjai lesznek annak a filozófiának, hogy a társas életben Budapesten a gyermek nem áldás, hanem — anyagi romlás. A vagyonos budapestiek már csupa úri „fair"-ból hódolnak a kétgjmrmek rendszernek, az átlagos szegény budapesti lakosok kényszerűségből lesznek rabjai annak a nézetnek, hogy a családi életből dominálják a magasabb etikai feladatokat, elfásulnak a nemzetnek, mint összeségnek igényeivel szemben, vagyis nem bánják, sőt egyenesen czélnak tekintik, ha családi életüket a gyermek- áldás kerüli. Talán még attól sem riadnak vissza, hogy az áldásnak — útját vegyék. Az önfentartás annyira lefoglalja a házasfelek egyéniségét, hogy sem kedvük, sem módjuk nincs arra, hogy utódokra törekedjenek. A gyermekek halálozását sem annyira a járvány, hanem a veleszületett gyengeség és a kellő gondosság, ellátás hiányos volta idézi elő. Keresni, keresni reggeltől estig, hogy meglegyen a saját betevő falatjuk, a házbérük s a szűkös ruházatuk. Eddig terjed és terjedhet a fővárosi átlagos ember feladata. A házasfelek életéből hovatovább kivész, pusztul az etikai tartalom és csupa kénytelenségből a legprimitívebb anyagiság hódit tért. Valóban, egy Smith Adám vagy Stuart Mill tollára érdemes vizsgálódás tárgyát képezhetné a
