Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-01-06 / 1. szám
1903. január 6. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 9 sabb politika“, semhogy idejük vagy kedvök volna személyesen foglalkozni az ország fővárosának dolgaival. Azokat immár évtizedek óta rábizzák egy ügyosztályra, a melynek élén a megcsontosodott bürokratizmus egyik diszpéldánya áll. A neve: Fascho- Moys Sándor. Ez az ur, a ki egyébként kifogástalan jellem, szorgalmas tisztviselő és valószinüleg mintaszerű családapa, azonkivül vagyonos ember, a főváros köz- igazgatási életének kerékkötője. Kétség nem férhet ahhoz, hogy szent meggyőződése szerint a leghiveb- ben és legmegfelelőbben végzi teendőit. Am az a baj, hogy az ő meggyőződése homlokegyenest ellenkezik a főváros csaknem minden polgárának a nézeteivel. Ez utóbbiak sok minden egyéb közt azt óhajtanák, hogy a főváros autonom jogai ne zsu- gorittassanak össze, valahányszor vitás kérdés merül föl, hanem inkább kitágittassanak. Óhajtanák, hogy a belügyminisztérium a hozzá felkerülő számadásokat, háztartási határozatokat, szabályrendeleteket, jóváhagyást igénylő előterjesztéseket és felebbezé- seket lehetőleg az emberi kor határán belül intézze el. Sőt annak a meggyőződésnek a hangoztatásával sem vélnek forradalmi szellemet terjeszteni, hogy a főváros nem iskolás gyermek, a kit minduntalan dorgatoriumokban kell részeltetni. Ezzel szemben Fascho-Moys ur kitapétázta saját fejét efajta aranymondásokkal: Lassan járj, tovább érsz. A csirke ne akarjon okosabb lenni a tyúknál. Akinek az Isten hivatalt adott, annak észt is adott. Ezek és más hasonló vezérelvek lebegvén szemei előtt, természetes, hogy minden ügyirat, mely hozzá kerül, megsárgul vagy eldohosodik, mire az elintézés stádiumába jutott és minden javaslat, mely nem az ő fejében szíilemlett meg, hasznavehetetlen bornirtságnak deklaráltatik. Fascho Moys ur közigazgatási és községi ügyekben egyetlen kapacitást ismer Szent István birodalmában és környékén : Fascho-Moys belügyi ministeri tanácsost. A római pápa tévedhet, ámbátor a lateráni zsinat kimondotta csalhatatlanságát, Fascho-Moys ur ellenben kész bármely perczben letenni az esküt, hogy ő infallibilis. Ezt az önhitét sikerült belesuggerálnia az egész minisztériumba, s a huszárdolmányos kapustól kezdve Széli Kálmánig mindenkiben gyökeret vert a meggyőződés, hogy a városi ügyeket illetőleg minden bölcsesség közpoti raktára, artézi kútja és örök lámpása Fascho Moys-miniszteri tanácsos. Neki mindegy: Szeged, Fiume, Kutya-Bagos, vagy Budapest forog szóban. Valamennyit egy kaptafára huzza és ugyanazon sablonok közé iparkodik szoritani, hog}1- a belügyminisztérium a legfőbb hatalom, a melyhez alázattal kell közeledni, s amely nem tűrheti, hogy egy olyan semmiség, minő a székesfőváros, a saját lábán akarjon járni. Nekünk nincs okunk neheztelni a miniszteri tanácsos urra, mert soha semmiféle dolgunk nem volt vele; igy tehát elfogultság nélkül való ama kijelentésünk, hogy az ő hivatalos működése nagyban hozzájárult a főváros municipális életének megbénításához. Ezidőszerint nincs a kontinensen egyetlen főváros, mely a kormányhatalomnak oly alárendelt szolgája volna, mint a magyar székesfőváros. Nem beszélünk Londonról, melynek autonom jogai nálunk szinte elképzelhetetlenek, sem Párisról, hol a községi képviselőtestület fittyet hány a minisztériumoknak ; még Berlin és Bécs példáját sem állitjuk előtérbe, hanem utalunk a Budapestnél sokkal kisebb Bukarestre és Belgrádra, amelyek százszor fügetlenebbek, önérzetesebbek és önállóbbak, mint ami székesfővárosunk Budapest polgárai önként beadták derekukat a központi hatalomnak. Hijjával lévén a valódi polgári önérzetnek, a kormány kegyétől függő kitüntetésekért és egyéb javakért oda juttatták a fővárost, hogy a Fascho-Moysok egészen a fejére mászhattak. Budapest és a vidék bármely kis városa közt a jogokat és a függetlenséget illetőleg nincs semmi különbség. Noha a főváros milliókat áldozott oly czélokra, melyek az államot terhelték, s milliókra menő kötelezettségeket vállalt át az államtól: szava és tekintélye a minisztériumok előtt nem nyom többet, talán még annyit sem, mint Kolozsváré vagy Temesváré. Az állam minden kivánsága, legyen bármily súlyos megterheltetéssel járó, alázatos teljesítőre talál a főváros személyében. De ha a főváros kér valamit, aminek elnyeréséhez csak a jogra és a méltányosságra kellene hivatkoznia, ridegen elutasítják a kormánynál. Hiába van 30 milliós budgetje Budapestnek, a kormányhatalommal szemben ma is csak kiskorú gyermek, s Fascho-Moys ur akkor teszi rá a kerékkötőt, amikor éppen eszébe jut neki. Ezen a lealázó helyzeten változtatni kell. Első sorban oly ember ültetendő a belügyminisztériumba, aki modern szellemben nőtt fel és a főváros életét, viszonyait és községi ügyeit közelről ismeri. Nem feladatunk személyeket ajánlani. A kormány, ha uj érát akar teremteni, meg fogja találni a főváros tisztviselői közt vagy más helyen azt az alkalmas egyént, a ki a belügyminisztériumban Fascho-Moj^s állását elfoglalja. Ezt az urat pedig küldjék a jól megérdemelt nyugalomba. Az elidegenítési és terhelési tilalom. A mikor néhány éve a fővárosban az ópitési válság kitört, az épitőiparosok kijátszásának egyik legravaszabb és leghatályosabb eszköze a rosszhiszemű vállalkozók részéről az volt, hogy valamely fiktiv hitelező javára feljegyeztették az elidegenitési és terhelési tilalmat és ezzel útját állották annak, hogy azok a hitelezők, a kik az ingatlanra a tilalom
