Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-11-17 / 40. szám
1903. november 17. 3 MAGYAR székesfőváros alany azzal a fölemelő tudattal távozik, hogy mégis csak becsapta a kincstárt. Nagy néha azonban előfordul, hogy egy szegény ördög mit sem tagad le a jövedelméből és igazságtalanul róvatik meg tulmagas adóval, de elmulasztja reklamálni a kivetés ellen. Ez issza meg aztán a levét annak a gyönyörűséges állapotnak, hogy nálunk a polgárok megcsalni törekszenek az államot, a pénzügyi közegek pedig nem biznak a polgári igazmondásban. Ezen a szégyenletes állapoton változtatni kell nemcsak a közmorál, hanem az állam fiskális érdekeinek szempontjából is. Kényszeriteni kell az adófizetőket az igazmondásra. A birságolás nem elég hathatós fegyver a jövedelem eltagadások ellen. Törvény mondja ki, hogy akire rábizonyul, hogy eltitkolta jövedelmét: polgári jogaitól 5 évre meg- fosztatik. Kiváncsiak vagyunk, lesz-e oly bátor és elszánt férfiú, ki ezt az indítványt a törvényhozás elé viszi. Magán detektívek. — Rudnay főkapitány figyelmébe ajánlva. — Meglehetősen ismerem a kontinens valamennyi nagy városának viszonyait és egész határozottsággal merem állítani, hogy Konstantinápolyt kivéve nincs Európában még egy metropolis, ahol annyi magándetektív lézengne, mint Budapesten. A török fővárost különben nem is kellene említenem. Ott nincsenek a közönség zsebére pályázó privát-detektivek, hanem c^ak hivatalos és félhivatalos kémek. Ezek száma azonban sok ezer és Paul de Régla, a Csiragan palotában őrzött V. Murad szultán egykori orvosa joggal nevezhette nemrég megjelent könyvében Konstantinápolyt „La vilié de l’espionnage“ nak, a kémkedés városának. Hagyjuk azonban a szultán városát és tekintsünk szét Budapesten. Mi lehet az oka annak, hogy nálunk legalább húszszor „annyi privát-detektiv“, „magán kutató“ és „bizalmi ügynökség“ működik, mint Bécsben, Páris- ban és Londonban, amely városok, tudvalevőleg háromszor, illetőleg ötször és tízszer nagyobb lakossággal bírnak, mint Budapest? Azt jelentené-e ez az aránytalanság, hogy a mi társadalmi életünkben több a titkos vétek, mint ama metropolisokéban? Byet naivitás volna föltételezni, akármily Sodornának tartsuk is fővárosunkat. Az okot másban kell keresni. Nem a társadalom szükséglete teremtette meg nálunk a magán-detektivek nagy számát, hanem a kétes exisztenciák elszaporodása és a hatóságok érthetetlen tolerancziája. Körülbelől tiz-tizenöt esztendeje, hogy Budapesten fölbukkant nehány Tricoche és Cacolet-féle individuum. A közönség eleinte mosolygott. Ugyan ki fog hozzájuk fordulni? Szegény ember maga jár a megtudnivalója után, a nagy uraknak pedig készségesen rendelkezésére áll a rendőrség detektiv- osztálya. Ám az uj foglalkozás kellett, hogy jövedelmet hozzon az illetőknek, mert gombamódra szaporodni kezdtek a konkurrensek. Ma már nincs napilap, melynek kishirdetései közt legalább négy-öt Tricoche ne ajánlaná diszkrét szolgálatait a közönségnek. Föl lehet vetni a kérdést: van-e egyáltalán jogosultsága a magán-detektivségnek ? Noha a jogrenddel ellenkezik, hogy magán egyének üzletszerűen kémkedjenek és beleártsák magokat egyesek vagy családok intim ügyeibe, a kérdésre apodiktikus tagadással még sem válaszolhatunk. Mert a nagy városok életében sokszor fordul elő oly eset, amelyekben eljárni a hivatásos rendőrnek nem lehet. Ezek az esetek többnyire családi és bizalmi ügyek, amelyekhez a rendőrségnek és a büntető-törvénynek nincs köze. Az ily ügyek intézésére szükséges a magán nyomozó. Ámde, ha koncedáljuk is ennek a foglalkozásnak kényszerű jogosultságát, nyomban hozzá kell tennünk, hogy ez a foglalkozási ág korlátozandó és megrendszabályozandó. Még pedig azért, mert szabadjára bocsátva mérhetetlen erkölcsi károkat okoz és valósággal fekélyt képez a társadalom testén. Állításunkat konkrét példákkal bizonyíthatjuk. Egy gazdag fővárosi vállalkozó, aki gyakran utazni kénytelen a külföldön s akinek fiatal felesége van, tavaly névtelen levélben figyelmeztetve lett, hogy távollétét neje gáláns kalandokra használja fel. A vállalkozó már túl van az ötvenedik éven, tehát a féltékenység ördöge feltámadhatott volna benne. Azonban a levél nem zavarta meg nyugalmát; elzárta Íróasztala fiókjába és nyugodtan készült legközelebbi utazására. Másnap nyomtatott prospektust kapott postával, amelyben egy magán-detektív felajánlja szolgálatait adósok kinyomozására, megfigyelésekre és a legdiszkrétebb családi üggekben való eljárásra. A mi emberünk nem esett a fejelágyára. A prospektust olvasván, nyomban az a gondolat villant meg agyában, nincs-e valami összefüggés az anonim levél és az ajánlkozás között? Nem töprengett sokáig, ment egyenesen — egy másik magán-detektivhez és átadván a levelet, meg a nyomtatványt, megbízta: indítson nyomozást. Az eredmény igazolta gyanúját. A konkurrens magándetektív 48 óra múlva diadalmas kárörömmel jelenté és bizonyitá, hogy az anonim levelet nem irta más, mint a prospektus beküldőjének szeretője és hűséges segítőtársa. Hogy az illető úriember hány pofot adott annak a másik magándetektívnek és mint törte szét botját a szoknyás kompanistán, az nem tartozik ide. De ez az eset is mutatja, hogy a magándetektívek mily gálád módon kísérlik meg a „kundsaftok“ szerzését, mit sem törődve azzal, hogy esetleg örökre feldúlják családok boldogságát és nyugalmát.
