Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-05-19 / 20. szám
MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1903. május 19. A fővárosi közmunkák tanácsa. Ha Budapesten egyre szaporodnak a közigazgatási, forgalmi és közegészségi nehézségek, annak -egyik fő okát abban találhatjuk, hogy a városépítés fontos ügyei a nyilvánosságnak úgy szólván teljes kirekesztésével tárgyaltatnak. A tervekről a közvélemény rendesen csak akkor értesül, ha már minden forum hozzájuk járult, s többé meg nem másithatók. A külföldön nem igy történik. A nagyobb városokban kitesznek közszemlére minden ujabbi várostervet, minden szabályozási térképet, s a felmerülő kívánságokat vagy észrevételeket a tervek helybenhagyása előtt fontolóra veszik. Hálunk a kritika csak utólag szólalhat meg. Helyesen mondja P dőczy Antal a „Budapesti Építészeti Szemlédben, hogy semmi téren sincsen nálunk akkora titkolódzás, mint a főváros építése terén. Kormány, törvényhozás a nyilvánosság színe alatt működik, a közvéleményt képviselő sajtó itélő- széke elé bocsátja törvénytervezeteit, szándékait, javaslatait. Ettől éppen osak a Fővárosi Közmunkák Tanácsa képez kivételt. Kivételes helyzetet foglal el a közvéleménynyel szemben, a mi, nem hasznára, hanem inkább kárára, ártalmára van a közügynek. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának működéséről az 1901. évben szintén csak utólagosan értesülünk, még pedig hivatalos jelentése alapján. Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy csak utólagosan szólhatunk hozzá s utólagosan teszszük meg az észrevételeket, a melyeket egyik-másik ténykedés fölött megtenni kötelességnek ismerjük. Három nagyfontosságú momentum az, a mely ■e jelentésben kidomborul. 1. Legbővebben van tárgyalva: az 1870. évi X. t.-cz. szükséges voltának megokolása és ennek értelmében a fővárosi Közmunkák Tanácsának megalkotásának indokolása, mint oly intézményé, a mely a főváros fejlesztésének föladatát az állami, valamint a községi érdekek szem előtt tartásával láthassa el. E szerint a „Fővárosi Közmunkák Tanácsa a kezelésébe adott fővárosi pénzalappal egyetemben nem egyéb, mint szövetkezése az államnak a kommunitással, nagy és virágzó országos központ teremtésére és fejlesztésére.“ A paritás elvei az alap kezelésére és az egyéb föladatokra abban Őriztetik meg, hogy a kormány és főváros egyenlően van benne képviselve, és a fővárosi pénzalap — úgy a kormány mint a főváros egyetemleges hozzájárulásával van képezve; a miből természetszerűleg következik, hogy a Tanácsnak képezi gondját a két rendbeli hozzájárulási forrás épségén őrködni. 2. Előadja továbbá benne a Tanács, hogy a főváros az úgynevezett terjedékegyezményt 30 évi fönnállása óta 1901. év végével megszakította, a nélkül, „hogy ennek érthető okát megadta volna“. Ellenben elismerni kénytelen, „hogy a fővárosi pénzalap számára az 1870. évi X. t.-cz.-ben kijelölt állami források évek hosszú sora óta elapadtak, a mi ellen nem tehetett mást, mint hogy szorgalmazta“. Szorgalmazta — és belenyugodott a válaszba, hogy az említett források deficzittel küzdenek, noha később azt tapasztalta, hogy „e kérdéses fölöslegek más rendeltetést nyertek, a nélkül, hogy a fővárosi pénzalap dotácziójának elmaradása földerítéshez jutott volna“. Végre 3. saját működéséről szól, a miről következő képen emlékezik meg: „Budapest szabályozása, rendezése és építési fejlődése felől a véleménjmk eltérők lehetnek, — így van ez más nagy városokban is — de legyenek az eltérések a részletek megítélésében még oly nagyok, a végeredmény közelismerés szerint az marad, hogy ez a város 30 év alatt igen tekintélyes fejlettségre emelkedett“ ; s mondja hozzá: „Általában nem tagadható az sem, hogy a mit e Tanács tett vagy alkotott, az a fővárosnak csak javára volt.“ Állítja ezt és hirdeti meggyőződéssel és minden bizonyítás mellőzésével. Ezzel szemben Palóczy ezt mondja: Hiszen nemcsak én nekem vannak és voltak kifogásaim a Tanács működésének egész irányzata, valamint egyes ténykedése ellen, hanem másoknak is, sőt sokaknak. Bizonyára téved a Közmunkák Tanácsa abban, hogy ő minden tettével, minden tényével a főváros javát mozdította elő. A Közmunkák Tanácsának eljárásában két szélsőség kulminál: vagy lehetőleg azt nem akarni, a mit a székesfőváros törvényhatósága óhajt, vagy legalább nem úgy akarni; és nehéz problémák megfejtését nem elősegíteni, hanem előlük lehetőleg kitérni, illetőleg másokra tolni a megfejtés munkáját, elhalasztással, elodázással, hódolva a „laissez faire, laissez aller“ elvének! A Fővárosi Közmunkák Tanácsa belkezelési költségelőirányzata 1902. évre a személyi járandóságokat 130,720 koronában, a dologi kiadásokkal s egyéb nyugdijak és rendkívüli kiadásokkal együtt 159,492 koronában állapítja meg. Szemben ezzel a horrend évi kiadással a főváros polgármestere rövid idő előtt kibocsátott jelentésében fölveti: „a Közmunkák Tanácsa törvény revízióját“, addig a városi képviselő-testületben mint ismereretes s mint azt a Közmunkák Tanácsa is jelzi — azon irányzat terjed el, hogy az intézményt egészen el kell törülni. Világos tehát, hogy mindkét törekvésnek alapja abban pontosul össze, hogy az 1880. évi X. t.-cz.-ben rejlik a hiba, hogy a törvény a megváltozott viszonyoknak már nem felel meg, Nyilvánvaló az abból, hogy a Tanács működésével sehogy sem tudott megelégedést kelteni, pedig nyíltan hirdeti: „hogy az általános irány, melyet működésünkben szem előtt tartottunk, természetesen a múlt esztendőben sem lehetett más, i mint a melyet a törvény elébünk tűzött.“ Ezzel implicite meg van rnondvä, a mint azt
