Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-05-19 / 20. szám
19(33. május 19. volna a takarékosság. Ennyire önzőnek nem tartjuk a fővárosi villamostársaságokat és inkább azt tételezzük fel, bogy a fölajánlott mentőkészülékek nem feleltek meg a várakozásnak. Addig is azonban, mig a megfelelő mentőkészüléket feltalálják, bizonyos óvintézkedéseket kellene életbeléptetni. Mert a mi publikumunk szeles, meggondolatlan és az Írott utasításokkal keveset törődő, így például számos balesetnek, sőt halálos végit szerencsétlenségnek volt okozója az, hogy egyesek a villamos kocsinak azon a részén ugrálnak le, ahol a másik sínpár vonul. Szembe jön egy villamos — és némely utczában alig egy méter lévén a távolság a két sínpár között, — a gyors leszállás miatt hirtelen megállni nem tudót leüti lábáról. A kalauzok vissza szokták tartani a közönséget a tilos oldalon való leszállástól, azonban gyakran előfordul, hogy a kocsi belsejében vannak elfoglalva és igy nem akadályozhatják meg az esetleg bekövetkező szerencsétlenséget. De van olyan erőszakos utas is, ki a kalauz figyelmeztetésével nem törődve, leugrik a kocsiról. Az efajta baleseteknek könnyű volna elejét venni. Egyszerűen zárják el a kocsi ajtaját azon az oldalon, amelyen se föl, se leszállani nem szabad. Az ilyen könnyen kezelhető zárókészülék alig kerül valamibe s alkalmazása mégis redukálni fogja a balesetek számát. Mind a két fővárosi villamostársaságnak figyelmébe ajánljuk az elmondottakat és várjuk a gyors intézkedést. Nagyméltóságu Tartüffök. Olvasván azt az indokolást, melylyel a belügyminiszter a fővárost eltiltja a tűzkár biztosító-intézet felállításától és a meglevő biztosító-intézetek megadóztatásától, eszünkbe jut a halhatatlan Tartüff. Az ő szelleme szállta meg Széli Kálmánt és Fascho- Moys Sándor miniszteri tanácsost, amikor meghozták ezt a famózus határozatot, amely ellen, sajnos, nincs apelláta, amelyet azonban szó nélkül hagyni nem lehet. Az ügyet már többször ismertettük. Budapest a tűzoltói intézmény fenntartására és feljesztésére körülbelől félmillió koronát fordít évenként. E kiadás még nagyobb volna, ha a legénységet érdemük szerint díjazná és a létszámot úgy szaporítaná, amint a város nagy kiterjedése kívánja. Ez azonban most úgyszólván fizikai lehetetlenség, mert a tűzoltói kiadásokat az utolsó fillérig a fővárosnak kell fedezni. A főváros, -— hogy terhén könnyítsen és a tűzoltóságot tovább fejleszthesse — öt év előtt elhatározta, hogy maga állít fel tiizkárbiztositó intézetet, s annak üzleti fölöslegét a tűzoltói kiadások részbeni fedezésére fordítja. Egyúttal kötelezni akarta a főváros területén működő biztositó intézeteket, hogy brutto jövedelmeik bizonyos százalékával járuljanak a tüz3 oltói kiadásokhoz, azonkívül megadóztatni akarta, ugyanerre a czélra ama ingatlan tulajdonosokat, kik nem a fővárosnál biztosítanak. Halmos tervez, Fascho- Moys végez. Ez a határozat csaknem öt évig pihent a belügyminisztériumban. Számtalan megsürgetés után végre megszületett a fenti döntés. A belügyminiszter szerint a főváros nem jogosult a tűzkár ellen való biztosítás kizárólagos gyakorlására, ennek hiányában pedig a főváros annyit kockáztatna, hogy azt a miniszter nem engedheti meg. Továbbá a fővárosi törvény nem szolgáltat jogalapot arra, hogy általános pótadó természetével nem biró oly adót teremtsen, mely egyes lakosokat vagy intézeteket külön terheljen. Valóban megható, hogy a belügyminisztérium koczkázattól félti a fővárost! Amikor jövedelmek megvonásáról és az államot terhelő kiadásoknak a főváros nyakába sózásáról van szó, akkor a belügyminiszter nem félti a főváros anyagi helyzetét. De szeretnők tudni, mily számítások alapján jutottak Széli és tanácsosai arra a fölfedezésre, hogy a tiizkár- biztositó intézet okvetetlen deficzittel jár? Hogy messzebbre ne menjünk, utalhatunk a Budapestnél kisebb Prágára, hol szépen virágzik a város tüzkárbiztositó intézete. Utalhatunk továbbá egy csomó németországi városra, melyek szintén felállítottak ilyen intézeteket és azok jövedelméből fedezik a tűzoltói kiadásokat. Ám ha elfogadjuk is a föltevést, hogy Budapesten koczkázatos volna a városi tüzbiztositó intézet létesítése, még mindig nyitva áll a kérdés: miért ne lehetne kötelezni a biztositó intézeteket, hogy hozzájáruljanak a tűzoltói kiadások fedezéséhez? A tűzoltói intézménynek első sorban ezek az intézetek veszik hasznát, világos tehát, hogy kötelességük a kiadások egyrészét fedezni. Ausztriában törvény kötelezi őket a járulékok fizetésére. Hasonlókép van Németországban. Amerika nehány városában maguk a tüzbiztositó intézetek fedezik az összes tűzoltói kiadásokat. Egyedül Budapest az, hol a biztosító intézetek egy garast sem fizetnek. Kivéve azt a néhány koronát, melyet az életét és családja jó voltát koczkáztató legénység közt kiosztat akkor, a mikor a biztositó intézetnek tízezreket megment. Nem szeretünk gyanúsítani, de önkéntelenül az a gondolat támad bennünk, hogy a biztositó társaságok érdeke Tartüfféknek előbbre való, mint a főváros anyagi helyzete. És csakis azért nem engedik meg a városi tüzkár-biztositó intézet felállítását,, hogy amazok a konkurrencziától mentesek maradjanak. És csakis azért nem kötelezheti őket a főváros tűzoltói kiadásokhoz való hozzájárulásra, mert akkor kevesebb haszna lenne a részvényeseknek és direktoroknak. Igazán érdekes volna egybeállitani a biztosítóintézetek igazgatósági tagjainak névsorát. Alighanem kiderülne, hogy sok tekintélyes kormánypárti kapa- czitás van közöttük . . . No majd összeállítjuk. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS
