Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-05-05 / 18. szám
1903. május 5. magyar székesfőváros 5 Természetes, hogy a kerületek e tekintetben igen különböző jelleget mutatnak fel. A legolcsóbb épületek a budai kültelkeken találhatók, a hol egy- egy lakház átlag 15 ezer koronába került. Az I. kerület és Eerenczváros az átlagos költséggel szerepelnek; legelső helyen áll azonban a Belváros, ahol egy-egy lakház átlag 367 ezer korona értéket képvisel; közvetlenül utána következik a Lipótváros, t. i. 221 ezer koronával épületenkint. Jelenleg a következő költségek fogadhatók el irányadó állapotok négyzetméterenkint: a földszintes házaknál 73 kor., az egyemeletes házaknál 209 kor., a háromemeletes házaknál 291 korona. A főváros egyesitéséig visszanyúló számítások szerint az épitési költség a nyolczvanas években volt a legdrágább ; azóta lassankint olcsóbbá vált. ni 11"in111■'iin11i111111 r i" M'i ii■ • ihim<r>iti• i , " ............u" " ' "1'■: ' ' ' ' Az orvos urak vacsoráinak. E napokban egy tanuló ifjút egy nagy dándogg csúnyául összemart. Szétmarczangolt, vérző kezével az ifjú elsietett a Rókus-kórházba, hogy sebeit kimosassa és bekötöztesse. Esti 9 felé járt az idő. A kórház kapuja alatt a portás vagy az inspekcziós hivatalnok útját állta az ifjúnak. — Mit keres? Kihez akar menni? — A sebemet szeretném orvos által bekötöztetni. — Azt most nem lehet. — Miért nem ? — Mert az orvos urak épp most vacsoráinak. A fiatalember iparkodott megmagyarázni, hogy a sebe gyors orvoslást igényel, de a Cerberus hajlít hatatlan maradt. Mint Poe Edgár hollója a soha- semet, úgy recitálta ez a patikaszagu férfiú a négy ünnepélyes szót: az orvos urak vacsoráinak. És a fiatalember vérző kezével kénytelen volt esti 9 óra után kimenni a város túlsó végibe, a Szent-István kórházba, ahol szerencséjére az orvos urak már megvacsoráltak és azonnal ápolás alá vették. Meg vagyunk győződve, hogy az elmondott eset fölött dr. Müller Kálmán, a Rókus-kórház igazgató főorvosa fog legjobban felháborodni és méltatlankodásában osztozni fognak azok az orvos urak is kik a kérdéses estén vacsoránál ültek. Mert kizártnak tartjuk, hogy az a Cerberus parancsuk és intencziójuk szerint járt volna el. Ahol Müller Kálmán, ez a humánus lelkű, és példás buzgalmu férfi az intéző szellem, aki mintakórházzá alakitotta át a régi Rókust, ott csak emberszeretet és kötelességtudás honolhat az orvosok között. Kivánatos azonban, hogy az igazgató minden nagy elfoglaltsága mellett is terjeszsze ki figyelmét az alsóbb rendű személyzetre: a fölvételi iroda alkalmazottjaira és a kapusra is. Hadd tanulják meg ezek, hogy mindennél előbb Való felebarátainknak veszedelemben forgó testi épsége, s ha egy kutya által összemarczangolt ember jelentkezik a kórházban, hiv" ják elő az orvost, még ha vacsoránál ül is. Müller Kálmán és munkatársai nem haragudhatnak meg ezért. Négyezer korona, a filharmonikusok és a hajléktalanok. A tanács 4000 koronát javasol megszavazni a filharmonikus-társaság félszázados jubileumának költségei fedezésére . . . Alólirott, e sorok szerény Írója, arrogálja magának azt, hogy az európai értelemben vett, közepes műveltségű emberek közzé számíttassék. Jogczime ehez: az „ex omnibus aliquid“. Akadt ideje és volt kedve, hogy a művészetekkel is foglalkozzék. Nem merült beléjük búvárként, hanem csak látókörét és ismereteit iparkodott szélesbíteni. Tehát nem szakértő se a festészetben, se a szobrászatban, valamint az építészetben, szinművészetben és zenében sem. Még dilletáns sem, mert soha bele nem kontárkodott a kilencz Múzsa birodalmába, hanem megelégedett a csöndesen szemlélődő publikum szerepével. Szereti a művészeteket, azonban az extázisos rajongás távol áll tőle. És ekkép elfogulatlannak érezvén magát, feljogosítottnak érzi véleményt mondani. Ami a zenét illeti: határozott meggyőződése, hogy annak befolyása van az emberi lélek finomítására. Nemcsak materiális élvezetet nyújt, hanem psihikait is. Amikor végighallgatta a bayreuthi Wagner-előadásokat, a párisi Lamoureux konczerteket, a bolognai „Asso- ciazione Philharmonica drammatica“ matin éj ét, Perosi oratóriumát Yelenczében, Rubinstein, D’ Albert, Joachim, Ondricsek, Sauer és Kubelik hangversenyeit, meg a budapesti zenekedvelők előadásait: mindenkor eltelt a lelke édes gyönyörűséggel. Ha birtokában volna Carnegie vagy Rockfeller milliárdos vagyonának, bizonyára rég alapított volna Magyarország minden nagyobb városában zeneművelő egyesületeket. Amikor azonban olvassa, hogy Budapest székesfőváros tanácsa 4000koronátakaradatniafilharmoniku- sok jubileumi költségeinek fedezésére, sajnálja, hogy nem tartozik a törvényhatósági bizottság tagjai közzé. Mertfölállana a közgyűlésen és azt mondaná: Ennyit nem adhatunk! És pedig két oknál fogva nem adhatunk. Először is azért, mert a fővárosnak nincs fölösleges pénze. Még azt sem tudja támogatni, aminek istápolása parancsoló kötelesség: az éhezőket és hajléktalanokat. Amig akad ember a fővárosban, akit az elöljáróság elutasítani kénytelen, midőn népkonyhái utalványért esedezik, mert nincs kellő fedezet ; amig bolyong az utczákon férfi és asszony, mert nincs meg az a pár krajczárja, melylyel éjjeli szállást szerezhetne a hajléktalanok menhelyén: addig nem volna szabad a fővárosnak egyetlen fillért is kiadni ünnepségek diszesebbé tételére. Az ókori Rómában jelszó volt: panem et circenses, — kenyeret és mulatságokat a népnek. De először jött a kenyér és csak azután a mulatság. Abból a 4000 koronából, melyet a filharmonikusok egyesületének szántak, negyvenezer ember kaphat ingyen ebédet a népkonyhákban vagy ingyen szállást a hajléktalanok menhelyén.
