Magyar Székesfőváros, 1902 (5. évfolyam, 1-39. szám)

1902-02-16 / 7. szám

4. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS. 1902. február. 9

alkalmával figyelmeztetnie kellett volna a törvényhatóságot, hogy határozata nem a közérdeket, hanem ennek vagy annak az érdek- csoportnak a magánérdekét szolgálja a közérdek rovására. Ha a figyelmeztetés ellenére ragaszkodik a közgyűlés a határozatához, akkor a belügyminiszter föltételezheti, hogy a törvényhatóság nem azért ül össze, hogy a közügyet, a polgárság, a főváros érdekét szolgálja.

Az általános vádakkal azonban, még ha igaza lenne is a miniszternek, akkor sem segít a bajon. Azt csak még sem kívánhatja a belügyminiszter ur, hogy a városatyák a tanácsi javaslatokat s egymásnak a fölszőlalását olyan óvatossággal figyeljék, mintha nem a polgárság mandatárusai ülnének ott. Hova jutna a főváros adminisztrációja, ha a városatyák minden dologban a hátteret keresnék, ha fölosztanák a törvényhatóságot önkéntes és alap nélkül való gyanúsítással érdekcsoportokra s mindig csak azt kutatnák, hogy ez vagy az a határozat, melyik érdekcsoportnak a titkos érdekét szolgálja. Ha azt a kevés bizodalmát, amely ma még a törvényhatóságban megvan, kiirtja a belügyminiszter, akkor bátran becsukhatják a városháza kapuit, az autonom közigazgatas egyszerűen megszűnt létezni.

Még egyet. A miniszteri leirat általánosságban megvádolja az egész törvényhatóságot. De hogyan lehetséges az, amikor a törvényhatóságban ülnek a kormány tagjai közül is, van számos kormánypárti képviselő és a kívánatosnál jelentékenyen több miniszteri és más állami tisztviselő. Ezeket az urakat is éppen úgy érinti a miniszter vádja, mint a közgyűlés többi halandó tagját. A miniszter ur eldobta a vád sulyokját s nem gondolta meg, hogy hol áll meg, kit talál, legkevésbbé gondolt arra, hogy visszaeshetik magára a dobóra.

Őszintén megvallva mi egészen más büdzsét leiratot vártunk, különösen azután, hogy a miniszter két hónapnál tovább várakoztatott a leiratára. Mert hisz azoknak a frázisoknak a leírására csak nem kellett két hónap. Mi azt hittük, hogy a belügyminiszter látva azt a komoly pénzügyi válságot, amely a fővárost fenyegeti férfias komolysággal keresni fogja a kibontakozás módját, kutatni fog az eszközök után, amelyek segítségével a csapást a fövá- ról el lehet hárítani. Azt vártuk, hogy a miniszter útmutatást fog adni, hogy mit kell tennie a fővárosnak. Meg fogja mondani, hogy mit várhat a kormánytól, hogy az állam milyen mértékben hajlandó támogatni az ország fővárosát. Meg fogja mondani, hogy az állam rdekeinek sérelme nélkül milyen bevételeit fokozhatja a főváros, melyek azok a bevételi for rások, amelyeket intenzivebb módon kihasználhat s hol találhat, vagy hol keressen újabb bevételi forrásokat. Vártuk végül, hogy megfogja mondani, hogy a kiadások közül a főváros és az ország közérdekének hátránya nélkül hol, mit lehet redukálni. Ha nem is szám szerint, de legalább a tételekben rámutat, hogy hol van fölösleges kiadás. Ezt nem tette a miniszter, sőt ellenkezőleg. A büdzsetet minden változtatás nélkül jóváhagyta, ami azt bizonyítja, hogy a minisztériumban sem tudták volna másként megállapítani a büdzsetet. De ha igy van, ha a belügyminiszter nem talált a büdzséiben egyetlen egy kivetni való pontot sem, ha ezzel szentesítette a gazdálkodást, sőt megdicsérte a büdzsét összeállítóit, akkor lemondott a miniszter ur arról a jogáról, hogy a főváros törvény- halóságának gazdálkodásáért szemrehányást tegyen.

Egy kérelmünk van még a tanácshoz. Ha a miniszter büdzsét leiratát a közgyűlés elé terjeszti, azzal kapcsolatban terjeszsze elő azt is, hogy az egyesítés óta mit vont el a főváros vagyonából az állam. Szedjék Össze az ügyosztályokban, hogy mit követelt és mit kapott a kormány a fővárostól az egyesítés óta, micsoda kiadásokra kötelezte akarata ellenére a kormányhatalom. Hadd lássunk végre tisztán. Lássuk mi okozta, mi teremtette meg a válságot, amely most pusztulással fenyegeti Budapestet.

Eladósodott tisztviselők.

Komoly veszedelem fenyegeti a fővárosi tisztvise- nagy részét. Soha senki nem törődött a tisztviselők anyagi helyzetével, amig az idei büdzsét tárgyalása alkalmával az egyik városatya rámutatott, hogy a fővárosi tisztviselők jelentékeny része nagyon el van adósodva. A fölszólalás alapján a polgármester rendeletet adott Ik'i, amelyben a szervezési szabályzat alapján kötelezi az eladósodott tisztviselőket, hogy adósságaikat ez év végéig rendezzék, különben megindítja ellenük a fegyelmi vizsgálatot.

A rendeletet könnyű volt megírni, de nehéz végrehajtani. Nem olyan könnyű feladat az a mai viszonyok mellett, hogy körülbelül száz nyomott anyagi viszonyok között élő tisztviselő úgy szólva egy csapásra rendezze az adósságait. Az pedig, hogy mi történik ezzel a hivatalnok sereggel, többé nem magánügy, hanem elsőrendű közügy.

Az eladósodott tisztviselők egy része a héten már értekezletet tartott, hogy testületi ütőn, egyesült erővel próbálják meg adósságaik rendezését. A rendezés módjára az értekezleten nem állapodtak meg, ha-