Magyar Székesfőváros, 1902 (5. évfolyam, 1-39. szám)
1902-02-16 / 7. szám
1902 » február. 16. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 5. nem három tagú bizottságot küldtek ki, hogy keressen alkalmas módozatokat a rendezésre. Nen szólanánk a dologhoz s megvárnánk, hogy mit végez a kiküldött bizottság, ha meggyőződésünk szerint egyáltalán lehetséges volna, hogy a tisztviselők magukra hagyatva, a főváros erkölcsi támogatása nélkül rendezzék a dolgot. A fő város, mint erkölcsi testü- nem zárkózhatik el, nem hagyhatja magukra a tisztviselőit. Mert a fővárosra nem lehet közömbös, hogyan és milyen formában rendezik a dolgot a tisztviselők. Mert nem lehetetlen, hogy a tisztviselők, akiket a fegyelmi vizsgálat veszedelme fenyeget a főváros támogatása nélkül esetleg kénytelenek lesznek a rendezésnek olyan formáját akceptálni, amely egy pillanatra elháritja ugyan felőlük a veszedelmet, de végeredményében még a mainál is rosszabb helyzetet teremt. Komolyan kell tehát a fővárosnak, illetőleg a tanácsnak foglalkoznia a dologgal. Mert azt csak mindenki elfogja ismerni, hogyha már a hatóság belenyúlt tisztviselőinek a magándolgaiba, akkor nem lehet ránézve közömbös, hogyan oldják meg a kérdést. Az még sem lehet a hatóságnak hivatása és föladata, hogy a hatalom erejével tarthatatlan és nemcsak az illetőkre, hanem az egész adminisztrációra veszedelmes helyzetbe sodorja a tisztviselőit. Ha az eladósodott tisztviselők ügyeiknek rendezésére testületté tömörültek, úgy első sorban magához a fővároshoz kell fordulniok. Nem azt gondoljuk ezalatt, hoigy a főváros fizesse ki a tisztviselőinek az ádó- ságát: Ilyen kérőiemmel komolyan senki sem léphetne föl. De nincs is erre szükség. A fővárosnak csak az erkölcsi támogatást kell meg adnia. Talán nem veszik zokon az eladósodott tisztviselők, ha mi is beleszólunk most az ő dolgukba s megmondjuk, mit tartunk mi egyedül helyesnek a kibontakozásra. Ez a kérdés ma már nem csak az illetőknek személyes ügyük, hanem fontos közügy. A helyes megoldás csak az lehet, ha a tisztviselők akár testületileg, akár egyenkint fordulnak valamely pénzintézethez, amely hajlandó adósságaikat konvertálni. Az igy keletkezett uj adósság méltányos törlesztésére nyilatkozatot adnak, hogy a központi pénztár fizetésüknek egy részét visszatarthatja. S itt következik a hatóság támogatása. A hatóságnak meg kell engednie ezt a megoldást, föl kell hatalmaznia a központi pénztárt, hogy a tisztviselő által kiállított nyilatkozat alapján a megfelelő törlesztési részletet vissza tartsa és a pénzintézetnek kifizesse. Ezen az alapon úgy hisszük komoly és szolid pénzintézetek is szívesen vállalkoznak a dolog rendezésére és nem kergetik a tisztviselőket uzsorások karmai közé. Mert a mi információnk szerint ma sem a tényleges adósság nagysága a baj, hanem az, hogy egyik-másik tisztviselő már az uzsorások körmei között van s hiába adja oda fizetésének jelentékeny részét, az adóssága nem akar csökkenni. Ha a főváros hatósága ezt a megoldási módot lehetővé teszi, vagyis garantálja a fizetésből való visszatartásával az adósság pontos törlesztését, akkor a tisztviselők, különösen ha testületileg lépnek föl kétségkívül nagyon előnyös ajánlatokat kaphatnak a legszolidabb pénzintézetektől is és kiválaszthatják az ajánlatok közül a rájuk nézve legkedvezőbbet. De még abban az esetben sem lenne baj, ha a komoly pénzintézetek nem adnának elfogadható ajánlatot. Nem látunk sem lehetetlenséget, sem veszedelmet abban sem, ha a hatóság maga adná ezeket a kölcsönöket. Ebben az esetben még a kötelező nyilatkozatra sincsen szükség, mert a városnál már statuálva vannak a szabályok, amelyek mellett tisztviselőinek kölcsönt ad. Ha pedig a víárös maga mint erkölcs testület nem akarja a dolgot finanszírozni-, tegye ezt a fővárosi tisztviselők önsegélyező egyesülete utján. Meggyőződésünk szerint ez lenne a legczélszerübb megoldás. * Mindenesetre a közérdek szempontjából nagyon kívánatos, hogy mielőtt a tisztviselők kalandos kisér- letekbe kezdenek előbb magához a fővároshoz forduljanak. Halmos János polgármesternek ismert jó szive elég garancia arra, hogy ha teljesíthető kérelemmel fordulnak a hatósághoz, az kérelmüket teljesíteni fogja. Mii akar a közmunkatanács ? A közmunkatanács ugylátszik nem tud megbarátkozni az uj renddel. Nem tud megbarátkozni azzal, hogy a hatalom ne kizárólag az övé legyen, hogy ne egyedül ö intézze a főváros építési és szabályozási ügyeit. Segíteni azonban nem tud rajta, mert a főváros ridegen, a törvény betűje szerint körvonalozta a maga hatáskörét s meghagyott a közmunkatanácsnak mindent, ami őt megilleti. De éppen ez nem tetszik a közmunkatanácsnak. A terjedékegyezség révén ugyanis olyan állapot keletkezett a két hatóság között, hogy a közmunka- tanács áthárította a városra mindazokat a teendőket, amelyek pénzbe kerültek, viszont lassankint átvette a város teendőiből mindazokat a jogokat és hatásköröket, amelyek pénzbe nem kerülnek, de a közmunkatanács hatáskörét öregbítik. Nem akarunk rekriminalni. De meg kell jegyeznünk, hogy ezek az állapotok csak a főváros gyengesége folytán állhatták elő. A hatalmi jogokról már csak lemondott a közmunkatanács, mert nem tehetett egyebet. Kénytelen volt maga is elismerni, hogy a főváros a hatásköri rendezés alkalmával csak azokat a jogokat vette vissza amelyekről önként mondott le s amelyek törvény szerint a fővárost illetik meg. Azt azonban, hogy a szabályozások által a magántulajdonhoz csatolt terjedéu- árát a főváros a maga számára foglalja le, nem tűrte szó nélkül a közmunkatanács. Legutóbbi üléséből előterjesztést tett a belügyminiszternek s nem kért kevesebbet, minthogy mondja ki, hogy a magánterülethez csatolt terjedékek ára a közmunkatanácsot, illetőleg a közmunkatanács által kezelt fővárosi pénzalapot illeti meg, viszont a magánosoktól elvett terjedékeket a főváros köteles kártalanítani.
