Magyar Székesfőváros, 1900 (3. évfolyam, 1-50. szám)
1900-11-12 / 43. szám
9 1900. november 12. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS a csendes budai részekbe, az uj közönség és lüktető élet nem fogja megtűrni a régies, rendezetlen elhanyagolt viskókat sem, s hirtelenében uj környezetet teremt a kényes hidfő köré. Addig azonban ne sürgessük a budai Svájcz elpusztítását. Azok a házikók messziről, nekünk ujmódi pesti embereknek kedvelt látványosságot szereznek. Azok képviselik még a megbontott vén hegy alkotta képben a romantikát. Apró- fedeles, fehér házikók, sorban felfele a zordon hegyoldalon, őszinte, jól eső kép, mely az emlékezetet a messzi múltba viszi vissza. Naplemente után pedig mindegyik kunyhó egy-egy íényes Szent-János bogár, csillogó mécs a sötét éjszakában. Minek törjünk mi ezeknek az ártatlan apróságoknak amúgy is rövid életére ? Becsületes kis falak ezek, mindegyiknek megvan a maga kis története, emléke, sorsa. Természetesen a romantika szertefoszlik, ha az ember közelről tekinti meg a hegyoldali házacskákat. Akkor már nincs kímélet és sajnálat s méltó a felháborodás látásukon. Tudja ezt a legilletékesebb tényező a fővárosi közmunkák tanácsa is, mely már elhatározta hogy a hídfeljáró rendezése során fokozottan végrehajtott kisajátítások között a gellérthegyi viskókat is megszerzi s eltörli a föld színéről a hajdani Buda egyik legrégibb részletét. Levél a villamosról. Tisztelt Szerkesztő Ur! Azt olvastam a napokban, hogy a budapesti közúti villamos vasút részvénytársaság röviden a B. K. V. T. mindenképpen meg akar felelni a közönség óhajainak. Ve n ugyan egy sógorom, ki ezentúl meglehetős nagy igényekkel használja a villamost. Az illető sógorom ugyanis nagy sybarita és azt fogja követelni, hogy a mint a villamosra száll, 6 kros szakaszjegy mellé kapjon egy fél liter bort, egy gulyást és 6 darab havanna szivart, vonaljegy vagy átszálló mellé pedig 6 teritékes ebédet, 10 darab bokkot és egy 1 arosszéket, melyben a pikkolójál kényelmesen megihalja. Sokat veszekedtem e miatt a sógorommal, s elmagyaráztam neki, hogy ez mennyire nem lehetséges, hogy ez a B. K. V. T. teljes tönkjét jelentené, hogy ez az intézkedés a budapesti értéktőzsdén óriási derout-t idézne elő, s ez által az ö értékpapírjait is értéktelenné tenné. De hiába beszéltem, a sógor energikusan csapott a té demre (asztal nem volt a környéken) s ezt felelte : — Ha már igér, hát adjon is ! Én a magam részéről bevallom, sokkal kisebb igényeket támasztok a villamosok iránt. Engem az az egyszerű és pur,tán intézkedés is, hogy ezentúl vasár- és ünnepnapokon több villamos jár, valóságos exlázisba hozott. Hogy az ördögbe ne ? ! Hiszen ha eddig csak félóra alatt juthattam el a Nemzeti Színháztól a keleti pályaudvarig, most már mennyivel könnyebb és gyorsabb lesz a közlekedés ! Tessék elképzelni, Szerkesztő úr, hogy most legfölebb tiz perczig kell várnom a váróhelyen a legközelebbi kocsira. — No — mondom a feleségemnek és a családomnak — vasárnap ünnepnap'ok lesz! (Képzelje Szerkesztő úr, az egyik fiam, az a gaz Laczi, közbevágott s rettenetes maliciával azt mondta : Hát melyik vasárnap nem ünnepnap ?) Meg is legyintettem a mocskos szájú elemistát!) — A Kerepesi-uton fogunk végig villamosozni ! Lett is erre nagy öröm. A feleségem már pénteken avval a szerény kéréssel lepett meg, hogy : Te M hály, kéne ehhez a kis kiránduláshoz egy uj kalap is ám ! Az egyik gyerek uj csizmáért, a kis lányom vörös rokolyáért rimánkodott : de én avval a kategorikus kijelentéssel, hogy az egész kirándulás úgyis csak 10 perczig tart, elhallgattattam őket. Vasárnap reggel valamennyien izgatottan keltünk fel. A Laczi az egész ebéd alatt csak levest evett s közben a villamos csengetést utánozta. Ebéd után ünnepélyes arczczal a feleségem karja alá dugtam a kezemet s elvezettem a Nemzeti Színház villamos megállójáig. Hát néztünk is ám nagyot, a feleségemnek és a gyerekeknek nyitva maradt a szájuk, az én szivem meg csak úgy dobogott, annyi volt ott a villamos kocsi, de furcsállot- tam, hogy minduntalan meg-meg álltak. A legközelebbi kocsira íölszállottunk s szakaszjegyeket kértünk komfort nélkül. No gondoltam, kocsink hamar akadt, hála a B. K. V. T. intézkedésének, majd csakhamar ott lesnünk a keletinél. Hát alighogy megindultunk vagy tiz lépésre, már megálltunk. Kinéztem, hát akkor láttam, hogy előttünk vagy ötven kocsi tolong egymás hátán. .Kocsiktól nem látni a villamost“ — mondta egy trafikos ösmerősöm, igen szellemesen. Tiz perez múlva megindultunk, de csak azért, hogy 20 lépésnyire megint megálljunk. — 1 jnye no — gondoltam, — hát mi lesz velünk? Kinéztem, a másik oldalra, hát ott is csak úgy volt, hogy „Száz kocsi egy sorban." Félhat lett, mire a Népszínházhoz értünk, de már akkorra olyan éhes lettem, hogy le kellett szálnom. A feleségem, meg & gyerekek tovább mentek, de csak éjjel 11 órakor értek a keleti pályaudvarhoz. Másnap reggel a Laczi azt az eszmét vetette fel, hogy nem tenné e jobban a villamos társaság, ha olyan kocsit járatna vasárnap, a melyik a Nemzetitől a Népszínházig ér. Ha aztán valakinek sietős az útja, kényelmesen végig mehetne rajta s ki szállna az elején, a Népszínháznál. Eleinte kinevettük, de aztán a feleségem azt mondta : „Te Mihály, haliod-e Mihály, van ám abban valami! — Mibe?! Kérdem. — „A mit a Lacz mond.“ Hát a mint meghánytam-vetettem magamban a dolgot én is csak azt gondoltam magamban, hogy igaza van a Laczinak. Jó volna az ügyet kiszorgalmazni a villamos társaságnál. Maradtam Szerkesztő úr őszinte hive: Fővárosi polgár.
