Magyar Székesfőváros, 1900 (3. évfolyam, 1-50. szám)
1900-09-10 / 34. szám
i900. sreptémber 10. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS Állítólag elfoglalt terület. A közigazgatásnak sok a dolga. A tisztviselők görnyednek a munka terhe, az Íróasztalok az akták súlya alatt. Szemkápráztató magasra nőnek az ügyekről vezetett számsorok s a jövő század statisztikusa megdöbbentő adatokat szedhet össze azokról az emberekről, a kik örökké csak számokat róttak össze, munkakönyvüket ki és bevezették, de sohasem jutottak számozásaik között annyira, hogy egyetlen aktát is elintézhettek volna. S ennek igen egyszerű a magyarázata. A tiszti ügyészség 1900. április elején jelentést tesz a tanácsnak, hogy a Gellérthegy-utczában állítólag jogtalan területfoglalás történt. A jelentést a tanács Ili. ügyosztálya kiadja a mérnöki hivatalnak, a hol a félives akta elkeveredik. A mérnöki hivatal tehát nem intézi el az ügyet. A tanács III. ügyosztálya ellenben várja a szakközeg jelentését, a mely egyre késik, tehát megsürgeti. A mérnöki hivatal nem érti a sürgetést, de tudatlanságát sem akarja elárulni s a központi levéltárhoz fordul, hogy nincs-e olt valami foglalási akta? Nincs! mondja a levéltár. A hivatal, már mint a mérnöki, erre a maga irattárában kezd kutatni s megtalálja az ügyészi jelentést. Olvassa, olvassa, de hiába. Az állítólagos foglalásról semmi közelebbi adat nincs a jelentésben. Ez a mérnök szerencséje Leül s ír. Tekintetes Tanács! A megkeresésnek minden utánjárás daczára sem tudtunk eleget tenni, mert az ügyészi jelentésben pozitív adatot nem találunk. Kérünk precíz megjelölést. Stb. Újabb szám, most már a hatodik, vagy tizedik, újabb három hónap, mig végre a rejtély meg van fejtve. Persze a közigazgatásnak sok dolga van. Elövigyázat és szép kilátás. — A ravasz főváros. — Lapunknak egy vi léki barátjától kaptuk a kővetkező sorokat : Tisztelt szerkesztő ur! Annyit hallottam már Budapest természeti szépségeiről, hogy most a párisi világkiállítás alkalmából a magyar székes- fővárosban időzvén elhatároztam, hogy nagyobb kirándulást teszek a környéken. Kirándulásom végpontjául a Hüvösvölgyet választottam, annál is inkább, mert oda villamoson lehet kijutni, s a kiránduló teljesen pihenten csatangolhatja be a vidéket. Megérkezvén a völgybe, egy hegyet láttam magam előtt, mely úgy gondoltam, szép kilátással kecsegtet. Mivel rendkivül szeretem a szép kilátást, elhatároztam, hogy fölmegyek a hegyre, hogy lenézhessek majd róla a völgybe. Megindulok tehát, s a mint a hegyoldalban fölfelé haladok, látom hogy az ösvény mentén póznákon a következő útmutató tábla: 10 perez a szép kilátás felé ! — Ahá! — gondoltam örömmel — itt csakugyan szép kilátásom van a szép kilátásra Rövid húsz pereznyi távgyaloglás után, mialatt folyton csak a hegyoldalban tapostam a kavicsot, újabb tábli ötlött szemembe. ar 5 perez a szép kilátás-felé ! — Már nem lehet messze, — lihegtem, — s csüggedést nem ösmerve törtettem előre. Végre megláttam a harmadik táblát: szép kilátás .' ! per Lelkesülten rohant rm följebb; azaz, hogy csupán roh in hattam volna, ha itt egyszerre utamat nem álta volna e y nagy szöges drótkerítés. — Mi ez? — hőköltem viszsza az els°* pillanatban, m azt hittem, talán rossz irányba jöttem, s letévedtem az útról. De mivel a harmadik útmutató táblát még mindig ott láttam alattam az utac-kán, rövid gondolkozás után rájöttem, hogy mégsem tévedtem el: a szép kilátásnak csakugyan itt kell lennie. Ha pedig itt kell lennie, akkor . . . gonloltam egyet és egy ügyes ugrással átvetettem magamat a drótkerítésen. Igaz, hogy kezemet és ruhámat alaposan megvérezték a kerítésen kiálló szögek ; de sebaj, gondoltam, megéri ezt a kis piros vért a kilátás. A hegytetőn voltam. Ebben a pillanatban érzem, ho.y valaki galléron ragad. — Ahá, kedves ur, csakhogy itt van ! — Kiáltott rám egy napbarnitotta arczu alak, aki mint gyanítom mögülem ugrott ki a bokorból. — Mérnök ur! Most vettem csak észre, hogy a tető csúcsán sátor van verve, s abból egy igen rokonszenves ur lép ki a hívásra. Kárörvendve mosolyog felém, s e szóval lép elém : — Hogy mert ön ide jönni? Megrettentem. — Bocsánat ... De az útmutató táblák. . . . A mérnöknek szólított ur gúnyosan hagyta rá. — Igen a táblák . . . — ,10 perez a szép kilátásig“, az „5 perez a szép kilátásig“, igen . . . Joggal gondolhattam tehát, hogy ide föl lehet jönni az embernek. — Merő tévedés, — vágott szavamba a mérnök. — Nem lát'a ön a drótkerítést! — Hogyne, át is másztam rajta. — Nos tehát, ha látta a drótkerítést, akkor tudnia kellene, hogy az a kerítés bizonyára azért van ottan, hogy figyelmeztesse az embereket azokra a veszélyekre, melyek a kerítésen belül fenyegetik a vakmerőt, ki átmászik rajta. — Veszélyek ? — Kérdeztem elhülve. — Igen, igen : veszélyek. Hát ön — tette hozzá titokzatos arczczal — hát ön nem tudja, uram, hogy ennek a hegynek másik oldala is van, s az éppen itt kezdődik a tetőnél ? És ha mi itt nem volnánk, mily könnyen megtörténhetnék, hogy az a meggondolatlan ember, ki felmászott a hegyre az egyik oldalon
