Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-02-13 / 7. szám
6 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. február 13. nyolczra kívánja emeltetni, azért mert 5 frt havi segélyből nem lehet megélni, a minthogy nyolcz forinttal sem lehet, már ismét jön a Vl-ik kerületi választmány és azt kívánja, hogy a hatóság a város által tartott lelen- czek és árvák tartásdíját emelje föl. A város jelenleg a magáncsaládoknál elhelyezett gyermekek eltartásáért 2 éves korig 120 frtot, 2—6 év közöttiekért 96 frtot, 6—12 évig 72 frtot tizet. Kétségbe nem vonható tény, hogy ezen tartásdíjak megállapítása óta az életviszonyok rendkívül megdrágultak. Ugyannyira, hogy ezen díjakból egy gyermeket gondosan ellátni, annak csak elsőrendű szükségleteiről is gondoskodni, ha nem is képtelenség, de bizonyára nehéz föladat. A baj abban nyilvánul, hogy ezen díjak mellett a gyermekek gondozására olyanok, kikre azok megnyugvással bízhatók, nem jelentkeznek. De kínálkoznak olyan családok, kik ezt a csekély évidíjat is, tulajdonképen csak saját szükségleteikre fordítják. A gondjukra bízott gyermek testi és szellemi nevelését elhanyagolják. Életmódjuk, lakásuk, környezetük és csekélyfokú értelmi képességük a gyermek nevelésére nézve absolute nem nyújt biztosítékot. A hatóság tehát azzal a gyakran tapasztalt eshetőséggel áll szemben, hogy a közpénzen csavargókat nevel, kik fölnevelkedve, a társadalom rémeivé lesznek. E súlyos bajon a Vl-ik kerületi választmány úgy vél segíteni (jobban mondva talán csak enyhíteni), ha az évi tartásdíj a fent megjelölt korosztályokban 168, 144 és 120 írtra emeltetnék. Hogy miért nem kívánja az utolsó korosztályt 12 évről 14 évig kiterjeszteni, azt nem bírjuk fölfogni. Hisz mindenki tapasztalhatja, tudhatja, hogy a tizenkét éves gyermek legritkább esetben éri el azt a fejlettséget, hogy inasnak vagy cselédnek mehessen. Maga a törvényhatósági közgyűlés is ezt a nézetet osztotta, midőn már évek előtt 14 éves korig határozta a tápdíjas gyermekek korosztályát kiterjeszteni és a belügyminisztert ilyen irányban fölkérte. Ott az ilyen ügyek nem sürgősek és így a válasz máig sem érkezett le. Épp úgy vagyunk az országos lelenczházzal. Az sem lendül se jobbra, se balra és mióta Hiero- nymi elment, a belügyminisztériumban ilyen humanitárius dolgok végkép elposványodnak. Ez alkalommal fölveti a választmány az összes fővárosi tápdijasok gondozására alkalmas központi menház fölállításának eszméjét. A székesfőváros a tápdíjasok gondozására 53,000 frtot fordít évenkint. És ily jelentékeny költség mellett a tápdijasok ellátása egyátalán nem, de sőt mostohának mondható. A választmány szerint, ha tápdíjasai részére maga a főváros állítana menhelyet és ezeket ott valamely női szerzetrend által gondoztatná, jobb gondozás biztosítása mellett jelentékeny költséget takarítna meg. Hogy ilyen, ebben az alakban fölállítandó men- liely föntartása jelentékeny költségmegtakarítással járna, puszta állítás, mely egyetlen adattal sincs bizonyítva. Elvégre ilyen menhelyet, a hol az egynapos csecsemőtől a 14 éves korú gyermekig, az életkor, testi és lelki állapot minden kigondolható variácziója nemcsak előfordul, de napról-napra változik, úgy berendezni, hogy az ebből származó nevelési és oktatási igények kielégíthetők legyenek, a lehetetlenséggel határos. Ilyen össze-vissza módon keveredett rendszerű men- hely sehol sincs és jó eredménynyel főn nem tartható. Minden menhelynek bizonyos meghatározott czéllal és jelleggel kell bírnia, melyen innen nem maradhat és melyen túl nem mehet. Van lelenczház, van gyermekmenhely, van árvaház van szeretetház, van javítóház meghatározott jelleggel és czéllal, de olyan menhely, melynek falain belől az a sokféle osztályzatú tápdíjas testi és szellemi neveltetése mind egy kalap alá vonható, nincs és nem is lehet, és ilyen monstrum létesítésén nem is fog fáradni senki, a mint nem fáradozott a Vl-ik kerületi választmány sem, hanem csak nagy garral kilökte ezt a monstruösus eszmét a zöld asztalra, hadd rágódjanak ezen a csutakon mások. Annak az indítványnak, hogy a város által közellátásban részesített gyermekek tartásdíjai az életviszonyokhoz mérten fölemeltessenek, teljes jogosultsága van. Ez helyes dolog, melylyel a tanácsnak foglalkoznia kell és ha tényleg úgy áll az eset, hogy a jelenlegi tartásdíj fejében megbízható családokra számítani nem lehet, inkább emelni kell a tartásdíjakat, semhogy koczkára tétessék a czél, mely a családoknál való neveltetési rendnél abból áll, hogy az a városi árva belenő a családba és annak tagja marad 12 éves kora után is, a midőn azután nevelőszülői tovább is gondoskodnak róla, mintha édes gyermekük volna. Erre számtalan példa van és azért a családoknál való nevelésre mindenütt nagy súlyt fektetnek. Epúgy mint már a IX-ik kerületi elöljáróság, a Vl-ik is azt kívánja, hogy a havisegélyek mai 5 frtos maximális tételén túl még egy 8 frtos tétel is legyen. Hogy a készpénzbeli segétyezésnél a 8 frtos tétel mellett néha épp oda jutunk, a hová az 5 forintossal jutottunk, az több mint bizonyos. Egyeseken néha talán valamivel segítve lesz, de valódi czélját a segélyezésnek így sem fogjuk elérni, mert nálunk rendszerint nem azok részesülnek támogatásban, a kiket még idejekorán meg lehetne a végső elnyomorodástól menteni, hanem azok, kik mint notórius kéregetők jól értenek ahhoz, hogyan kell a hatóságot és a társadalmat alaposan meg- pumpolni. Ezek mindenesetre örülni fognak, ha 5 frt helyett nyolczat ihatnak el, de örülni fognak a pálinkamérők is. Már pedig ezen jó urak fontos tényezői' a mai társadalomnak. Szemérmes koldusnak ma üres a tarisznyája és a
