Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-01-02 / 1. szám
1899. január 2. _______ MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 9 kerül a sor. Mert ha komolyan akarnák azt, amit a szegényügy reformja alatt minden müveit államban értenek, sem a költség, sem a szellemi munkától nem volna szabad visszariadni, hogy e téren beható tanulmányok al’pján, dűlőre lehessen jutni. De hát nálunk a szegényügy a város terített asztalánál az utolsó helyre jut. Mire odajut a tál, már üres. Annyira üres, hogy még egy korszerűen berendezett szegényügyi statisztik» költségeire sem jut. Pedig nun az a leg-ulyosabb baj, hogy a szegényügyre más európai fővárosokhoz v szonyitva, keveset hajlandók áldozni, hanem az, hogy tervszerüt- lenül, ötletszerűen áldoznak és nem fáradoznak azon, hogy a külföldön bevált intézményeket, viszonyainkhoz idomítva, meghonosítsák. Közjótékonyságunk politikájának merituma mi d- össze abból áll, hogy pénzt osztogatunk kinek-kinek a mennyi jut és ha már nem jut, újra kérünk Ez az uralkodó elv. Ennek hatása alatt támadt egyik kerületi elöljáró agyában az a legújabb reformeszme, hogy a város jövőre havi segélyül ne 5. hanem 8 frtot adjon, mert 5 írtból nem lehet megélni. Tökéletesen igaz. De vájjon nyolcból vagy tízből meglehet-e ? Ilyen rerorm-ideák hasonlítanak a kivájt tökhöz, melynek belsejébe gyertyát dugnak, hadd világítson. De mindezeknél sokkal súlyosabb mulasztások terhelik a belügyi kormányt, mely a rendészet ezen ágát évtizedek hosszú sora óla, teljesen elhanyagolta. Belügyminisztereink absolute nem akarnak ezekkel az aktuális kérdésekkel foglalkozni. Egyedül Hieronymi volt az, ki rövid belügyminisztersége alatt kedvet és hajlamot mutatott szegényügyi intézmények létesítésére. Legújabban hírlik, hogy a belügyminiszteriumb sn előmunkálatok folynak a szegényügy rendezésére. Melegen óhajtandó, hogy maga a rendezés humánusan sikeresen végrehaj'assék. Mondók: humánus alapén. Mert m'dőn a szegényügyet táisadalmi és poli- ciális szempontokból minden vonalon rendeztetni ki- ' vánjuk, nem az a célunk, hogy a munkát kereső szegény ember csak azért, mert szegény, a főváros ' falai közül kitiltassék, mert hiszen sok gazdagnál be- I csesebb gazdasági tőkét képvisel, — nem az a szándékunk, hogy a szegény célszerű gyámolitástól elessék ; nem az a tervünk, hogy szegényházaink orfeumokká alakuljanak, hanem csak az, hogy a közjótékonyság ügye hatósági és társadalmi, rendészeti és szociálpolitikai téren, valódi rendeltetésének megfelelően, ha nagy áldoza'ok árán is, kezeltessék és hogy minden község, ép a községi törvény világos és határozott rendelkezéséhez képest — saját szegényeit maga tartsa el és ne a főváros által tartassa. Ez természetesen nem egyes ember, nem egy megfelelő munkaerővel el sem látott tanácsi ügyosztály vagy kerületi elöljáróság erejéhez mért feladat. Ehhez teljes erejű társadalmi, kormánybeli, törvényhozási akció szükséges, amit elöbb-utóbb meg kell indítani, mert mélyreható társadalmi reformok csak úgy létesithetök, ha a létesítésükhöz megfelelő szellemi és anyagi erővel rendelkező tényezők azok szűk ségéröl valahára át lesznek hatva. Absolut jóságú közjótékonysági rendszert akkor sem fogunk teremthetni, mert ilyen csak kéüzelctbcn létezik, de legalább kifogunk a mai kezdetleges á lapotokból bontakozni És ez nagy nyereség volna. A vén cigány. Tudok egy mesét s mert a kenyerem a mesemondás, hát elmondom. Előre is megkérek mindenkit, ne értsen félre s ne vonatkoztassa senkire. Csak úgy véletlenül jutott eszembe, mert igy Szilveszter napja körül olyan sok m:nden eszébe jut az embernek. Hol volt, hol nem volt, vol egyszer egy nagy város. Nem volt olyan nagy mint amekkorának magát képzelte, de annál mégis nagyobb volt, mint amekkorának az irigvei mondották Emberemlékezet óta itt ebben a városban élt egy öreg cigány, aki kommenciós cigány prímása volt a városnak s úgy hivla mindenki, az öreg Bárány. Ha ő muzsikált, még a kövek is megindultak s ha nem is szórták a százforintos bankót, de mégis csak hullott egy egy ezüst pénz a tányérba. Szépen szólt a vonója, szorgalma , ügyes cigány volt, s úgy hozzá szokott min lenki a muzsikálásához, hogy lassankint nem is vették már észre. Úgy jártak vele, mint a rózsa olaj-sajtoló, aki olt él a legpompásabb illatok között, ő maga azonban már úgy megszokta ezt a kincset érő szagot, hogy nem is érzi. Természetszerűen abban a nagy városban voltak fiatalabb muzsikusok is, a kik nagyon tisztelték ugyan a vén cigányt, de nem szerették nagyon, mert hogy ő a prímások között is prímás volt, s a fiatal muzsikusok is szerették volna már eljátszani a hires aranykongó nótát. Nagy cigány országgyűlést hirdettek hát, hogy mit csináljanak az öreg Báránynyal. Mondták ezt is, azt is, hogy lehetne szép szerivel kivenni a kezéből a hegedűt, de csak nem akadt legény a gáton; aki o’yan szépen elhúzta volna az aranykongató nótát. Végre az egyik megszólalt: — Hagyjátok abba a nagy tanácskozást. Csak megöregszik egyszer az öreg Bárány is és tudjátok, vén cigány minden nap elfelejt egy nótát. Lett is erre a mondásra nagy örömriadalom : — Magad sem tudod öcsém, micsoda fáin eszed van Itt a szög feje ! Ide dugjátok a kóczos fejeteket. Az öreg Bárányt nem abból a fából faragták, hogy magától elfelejtse a nótát, de azért vagyunk mi. — Szépen megkérjük : — Ugyan Bárány bácsi csak ezt a kis, malacfark nótács- kát felejtse el a mi ked.ünkért, úgy is maga huzza az aranykongató nótát. Ha beleegyezik, másnap elkérjük egy másik nótáját — ha nem játsza, csak elfelejti. És úgy is tettek, amint beszéltek. Az öreg Bárány csak odaadta az gyik nótáját a másik után s a fiatalok ugyancsak húzták, hurrepedésig, vonó nyüvé- sig, ki jól, ki középszerűen. Végre is az öreg Báránynak csak egy nótája maradt már a hires, a legnehezebb, az aranykongató nóta. Olyan szépen húzta, hogy még a sziklákból is arany hullott a tányérjára — de akkor már az egész város azt susogta — Jó cigány, elég jó cigány az öreg Bárány, de amikor mindig az aranykongató nótát huzza. Bezzeg a fiatalok ! Húzzák azok. Jer szivemre tubicámat — hogy majd a lelkünk oda vészAz igaz, hogy az öreg Báránynál soha nem is rendelnek más nótát, csak az aranykongatót.
