Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-11-20 / 43. szám
1899. november 20. »r A mérnöki hivatalról. — Levél a szerkesztőhöz — A deficzitet tárgyalták a minap a városatyák leghatalmasabb testületében, a pénzügyi és gazdasági bizottságban s uni sono agyonütötték a mérnöki hivatalt. Laikus eszem ugyan nem fogja fel, hogy a mérnököknek mi közük van a deficzithez, minek utána azonban olyan okos emberek mint Steiger Gyula, Halmos János úgy mondották, Polónyi Géza, Heltai Ferencz pedig megnyugodtak a mondottakban, hát én is megnyugszom. Felszólalásom inkább kisérő levele a múltnak, semmint felmentvény a bűnökért a jelennek. Steiger Gyula úr kezdte a támadást a mérnöki hivatal s főképp Heuffel Adolf középítési igazgató ellen a Belváros szabályozása miatt. Ez a támadás nagyon erőltetett. Mert a Heuffel-féle tervet számos szakbizottság igen alapos tárgyalások után, végül az összes felsőbb fórumok, köztük Steiger úr is elfogadták, nem kényszerűségből, hanem azért, mert az adott helyzetnek és viszonyoknak, pénzügyi, városrendezési és hídépítési szempontoknak legjobban megfelelt. Ha más tervet fogadnak el, alkalmasint Steiger úr is mást szidna a szabályozásért, a mely mindig elhibázott lett volna — miután kénytelen volt alkalmazkodni a görbén fektetett híd görbe irányához és elrontott szimmetriájához. Egyebekben pedig igen rosszul tette a pénzügyi bizottság, hogy a fővárosnál létező minden bajért a középítési igazgatót vonta felelősségre. Szó sincs róla, Heuífel Adolf igazgató úrnak sok hibája van. Gyönge, erélytelen, befolyásolható (akár csak -- mint Steiger úr mondotta — a polgármester), határozott fellépése nincs. Technikus és mégis megtűri, hogy hivatalában a lehető legnagyobb fejetlenség kapjon lábra. Nem tudja megválasztani az embereit s a személyéhez tartozók között olyanok vannak, a kik a kezükbe adott hatalmat nem mindig igazságosan gyakorolják. Sőt igen sokszor személyes érzelmeiket vegyítik a közszolgálati ügyekbe. Mint legutóbb néhány fegyelmi ügyben. A mikor egy és ugyanazt a kérdést nagyon is különböző szempontból bírálták el. S a mit — a mérnökök magángyakorlatáról volt szó — az egyiknél számba sem vehető körülménynek deklaráltak, azt a másiknál már főbenjáró bűnnek jelezték. Ilyesmit a középítési igazgatónak már következetességből sem szabad aláírni. Mert neki az egyik mérnöke épp olyan kedves kell hogy legyen, mint a másik, akár Tarpataky, akár Seifensteiner legyen az illető. Fölesküdött tisztviselő ez is, amaz is, de egyiket a másik rovására kimenteni nem szabad. Hibája az igazgatónak az is, hogy kezdeményezni nem akar, határozott véleményt nem mond s ha el is kezdett valamit, meghátrál a tanács előtt. Pedig ha tudásához mért szívós, kitartó, akadályt nem ismerő akarattal kezeli hivatalát: ma nem őt szidja Steiger ur, hanem más valakit, a kiről szintén föltételezi, hogy vele nem mer szembeszállani. A budgettárgyalásnak ebben az eredményében csak a bűnbakkeresést látom. A városatyák évtizedes mulasztásainak következménye : a rendezetlen háztartás, a defi- czit, a túlhajtott személyszaporodás, az aránytalan adminisztratív költség, a községi terhek rossz beosztása s a minden bajok kútforrása: a mostani tanács, a mely szabad tért engedett az egészségtelen klikk-uralomnak. S miután mindezt belátni az önbeismerés — különben dicséretes — erényére volna szükség, a városatyák e helyett keresik a bűnbakot — akin eldeklamálják szidalmaikat. Mert a mea culpa — kissé nehéz dolog. Sokkal helyesebben cselekszik vala Steiger úr, ha 11 * a középítési igazgató ütlegelése helyett felelősségre vonja a tanácsot, hogy hová tette az ő finánczíális indítványait? Miért késik a megvalósításukkal ? Egyáltalán hol vannak azok a nagyszabású pénzügyi reformok, a melyek két év óta megszámlálhatatlan mázsa papirt és nyomdafestéket emésztettek meg, anélkül, hogy napvilágot láttak volna. A budgettárgvalás általános vitájánál ma épp úgy helyén való lett volna a pénzügyi reformoknak a fejtegetése, mint három évvel ezelőtt, a mikor a százmilliós kölcsön felvételét tervezték. Vagy akkor csupán a főváros hitelének a megerősítése mondatta el a nagy pénzügyi orácziókat, a melyekre ma már — a mikor nyakig uszunk a megmaradt papírokban — nincs szükség? Bizony, kedves szerkesztő úr, nem igen értem a mi városatyáink eljárását. Akárhogyan töröm a fejem, végtelenül sötét előttem az a körülmény, a mit levelem elején hangoztattam, hogy a háztartás egyensúlyának helyre- állítása mért múlik a mérnöki hivatalon? Vagy az is a mérnök resszortja ? Mert igaz, hogy ők építenek, köveznek, vasutaznak, világítást, orgonát, vízcsapot, kőszenet, trágyát és egyéb hasznos dolgot szakértenek, megfejtik, hogy Montreal hol fekszik, a lőpor mért robban fel, a Gellért-hegy meddig szakadozik, mikor árad a Duna és miért, mi kell a szegény napszámosnak s a gazdag háziúrnak, de hogy miért mászott a főváros a deficzitbe, ezt a kérdést eddig a tanácsnak kellett volna megfejteni, nem a mérnöki hivatalnak ? Vagy én tévedek s a deíiczit kérdése is a technikus resszortok közé tartozik? Világosítson fel, kedves szerkesztő úr, mielőtt véges agyamban beáll a bürokratikus káosz. Idem de Eadem. Színház, művészet. Színházi hét. — Osztrigás Miczi. — Radovics felesége. — Feydeau „la dame de chez Maxime“ czímű vígjátéka, Paris legújabb kasszadarabja, Osztrigás Miczi czímen került naponta telt ház előtt színre a Vígszínházban. Tiszta bohózat, melynek meséjét hülyének tartanánk, ha a nevettető jelenetek és epizódok között ráérnénk komolyan gondolkodni. A közönségnek tetszik, s majdnem úgy látszik, minél butább a cselekmény, annál alkalmasabb arra, hogy jó bohózat készüljön belőle. Az ily cselekmény, melyből hiányzik minden logika, nem vet gátat a jó „schlagerek" alkalmazásában a szerző phantasiájának, ha van. Feydeaunak pedig gazdag, mulattató phantasiája van. Már előbb mondtuk, hogy darabjának belső tartalma nincsen, de a közönség mulat, a színház pedig élvezi a teljes pénztári sikert, melyet nem irigyelhetünk azon színháztól, mely Tanqueray úr feleségével és Kis Eyolffal meghozta áldozatát a komolyabb irodalom oltárán. Osztrigás Miczi kárpótolni fogja ezen áldozatát, annyival is inkább, mert a sajtó erkölcsi felháborodása a darab pikantériái fölött oly alapos reklámot szolgáltatott. Hegedűs oly nagy művésznek mutatta be magát újra, milyennek már régen ismerjük, kinél ha kómikus, sohasem érezhető a szándékosság és ki jól elhelyezett pointjeivel minden túlzás nélkül tudja mulattatni a közönséget. Delli Emma asszony remekelt. Azonban a legkitűnőbb játékával sem tudta kellőkép masquierozni azt a számtalan esetlenséget, melyet a Párisi argot magyarban lehetetlen visszaadása eredményezett; pedig helyes intuitióval lefokozta egész szerepének finomságát, de a francziának meg nem felelő magyar kifejezések esetlenek maradtak így is. Ennek daczára MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS
