Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-01-23 / 4. szám
12 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS Hirek a városházáról. Látogatásom Girardinál. (Divat-levél.) Néni is képzeli, mennyire boszant engem az a sok kirakat. Nem mehetek végig a Kossuth Lajos-utczán, Vácivagy Koronaherczeg-utczán anélkül, hogy a szivem el ne facsarodna annak a sok mindenféle szép és drága jószágnak, ékszereknek, dísztárgyaknak és, őszinte leszek, kiváltkép annak a sok gyönyörű kelmének és toilette-holminak a láttára, a melyek a kirakatokból lépten.nyomon rám néznek s a melyekről tudom, hogy mind, mind nem lehetnek az enyém. Mert hiszen sok pénz kell rajok, s az én uram csak szegény városi hivatalnok. „0“ pedig, ö — most sokat vesztett a börzén ; szegény. Kétszeres örömmel fogadtam tehát a minap egy napilapban Girardi pompás nyilatkozatát, a melyben kijelenti, hogy ö nem csinál kirakatot. 0 szolid kereskedő s a ki venni akar nála, menjen be hozzá, s ott mindent készséggel megmutogat, de - kirakatot nem csinál. Az első fecske — gondoltam, azokra a jobb időkre gondolva, mikor már a legöregebb nagymamák sem fognak emlékezni rá, hogy mi az a kirakat. Egyelőre azonban — sajnos — a közmondás is eszembe jutott, hogy : — Egy fecske nem csinál — kirakatot. Mindegy, pártolni kell a fecskét. Még azon este így szóltam a férjemhez : —: Kálmánkám, menjünk el Girardihoz. — Miért ? — kérdezte ő. — Talán valami váltómat akarod girar-tatni ? — Nem ; de nézzük meg a — berakatát. Szóval kapaczitáltam a truncust és elmentünk Girardihoz. Az ajtótól rövid hid vezet, a melyről csak akkor tudja meg az ember, hogy a Porte del Sospiri mintájára készült, mikor már lezuhant róla a pinczébe, a hol. .. nos itt van a Girardi divat-raktára. — Öt, hat, — számlált meg bennünket az első segéd, a ki újévtől fogva számmal jelöli meg a vevőket. — Mi tetszik? — kérdezte Girardi. — Ö, — susogtam én magamban, — mialatt szétnéztem, hogy mit fogok majd mégis „0“ vele vétetni magamnak. Ha vesztett is a börzén, azért végre is még vehet. . . Pompás újdonságok vannak ott közszemlére kitéve. Láttam egy kiváló szép Shakespeare Mária - gallért, ugyanolyat, a minőt a szerencsétlen véget ért skót Írónő viselt, mikor II. Katalin angol királyné halálos Ítéletét aláírta. Láttam egy egészen új fazonú lovagló-costume-öt a la Paul Tenzer de genere Volksblatt. (Hölgyek is viselhetik, mert mindössze egy pár keztyüből s szíj as arany sarkantyúból áll.) Volt ott egy remek ájulási pongyola, a melyre igazán megfájdult a fogam. Vegyileg preparált kelme ez, a melyet olyankor húz magára az asszony, mikor a férjétől valamit ki akar csikarni. Csak magadra veszed a pongyolát s öt perez múlva szent, hogy eszméletlenül vágódol hanyatt a padlón; 1899. január 23. az urad pedig megijed, s csakhogy magadhoz térj, mindent megígér. Volt ott kérem, egy automata-ruhaderék, házhoz. Magától kapcsolódik be és ki. Különösen hasznos ez utóbbi, mert a kikapcsolás néha csakugyan boszantó és hosszadalmas. Vannak egyik szekrényben Sternberg-féle zenélő szoknyák — haha, ez roppant eredeti — csak föl kell húzni és - Girardi maga állítja — a legszebb melódiák támadnak belőle. Legnagyszerűbb és igazán geniális találmány azonban a „hüség-mieder“. Hogy miért geniális, arra persze csak utólag jöttem rá. Ez egy magas és térdig érő füző-pánczél é§, jelszóra záródik : Hiszen tudja, szerkesztő úr, pénzszekrénynél is vannak ilyen jelszavas zárak. Nos, a férj mikor elmegy hazuról, egyszerűen rázárja a feleségére a fűzőt, a kulcsot magához veszi s bizonyos, hogy akkor ugyan senki sem férkőzhetik hozzá féltett kincséhez. Térdig ér, kérem! A jelszót pedig csupán a férj tudja, s így, ha még volna is az imádónak kulcsa a fűzőhöz, nem boldogulna vele, mert nem tudja a jelszót. Mikor a férjem ezt meglátta, észrevettem, hogy felvillant a szeme.-— Ne vegyek egyet? kérdezte tőlem látszólag közömbösen. Szerettem volna az ajkamba harapni, ,de nem tehettem. Rögtön elárultam volna magamat. — Van pénzed? — kérdeztem e helyett inkább. — Oh, kérem, — vágott közbe Gtrardi előzékenyen — részletfizetésre is dolgozunk. Tetszik tudni, így mégis könnyebben lehet fogni a vevőket, a kik azt mondják, hogy, ha készpénzen akarnak venni, akkor elmennek akármelyik boltba és ott is kapnak olyan holmit, mint nálunk. — No, ez nem igaz, — jegyeztem meg én és felpróbáltam a fűzőt. Térdig ért, — Mindjárt magadon is hagyhatod, — mondta maliczió- zusan a férjem s kifizette az első részletet. A fűzőt pedig — jelszóra — rám zárta s a kulcsot zsebrevágta. —- Oh, mennyire szerettem volna kikaparni a szemét! De mosolyogtam és vártam a jövendőket. Még aznap este megkaptam az elégtételt. Vacsora után nyugodni tértünk és férjem csillogó szemmel jött hozzám, kezében a kulcscsal. Aztán elkezdett babrálni vele, elsápadt és fölordított: — Szent Isten, elfelejtettem a — jelszót! Önkénteniil is elkaczagtam magamat. — A ki másnak vermet ás, maga esik bele. Rögtön öltözni kezdett hogy ö megy Girardihoz. Az talán tanácsolhat valamit. — Hadd el, — mondtam kárörömmel — éjjel az is be van zárva. * Másnap azután én mentem el Girardihoz. Mikor a sóhajok hídján szerencsésen lezuhantam hozzá, így fogadott: — Nagysád, — úgyebár kifogása van a fűző ellen ? — Hát persze, — mondottam. — Nem tudom a jelszót.
