Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-01-16 / 3. szám
MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. január 16. házak pénztárai a primadonnák kultuszára megteljenek. Mindez különben fölfogás, egyéni nézet dolga. A dolog jobbra is, balra is, pro és kontra is vitatható. A ki gyermekeit a mai színházakban kívánja nevelni, az úgyis oda viszi. Jövőre persze ez is korszerűbbé lesz, mert a gyermekek majd szóló menmk. A papa az Orfeumba, a mama a Vígszínházba, az ifjú ur a Népszínházba és a kis leányka a Magyar- szinházba, a szobaleány az Arénába és a szakácsnő a Folies caprice-ba. És ezzel be lészen a magyar nemzeti kultúra Pantheonja tetőzve. Aki hiszi, üdvözöl. * A beadványt, melyről szólottunk, a bérlöigaz- gató a Népszínházi bizottsághoz a világ összes bízott ságainak ezen legunalmasabbjához nyújtotta be. A honnan minden észrevétel nélkül 60 nap múltán a tanácshoz küldték. (40 nap alatt köztudomás szerint a világot lehet körülutazni.) Hogy a tanács mit határozott, azt lapunk más helyén mondjuk el. Százkét percent. A tőkepénzest, ha a pénze után nyolc percentnél több kamatot szed, uzsorásnak hívják. A kereskedőnek m*g van engedve, hogy annyi percentre dolgozzék, amennyire tud s amennyit a vevő megad. A szolid kereskedő általában húsz percent jövedelmet csap az áruhoz s kiírja látható helyen, hogy szabott árak. A nem szolid kereskedő hatvan-hetven percentet is számit s azután azt mondja a vevőjének, hát most már alkudjunk. Alkusznak s végre ez a kereskedő is megelégszik húsz percent haszonnal. Szóval a kereskedői világban a húsz percent, a tőkepénzes nyolc percentjének felel meg. Ez a legnagyobb ősz- szeg, ameddig a szolid kereskedő elmehet. S ha fölállítjuk a tételt, hogy a fővárosnak’ mint kereskedőnek joga van a kereskedői szellemet követni, teljes joggal állíthatjuk, hogy azok az erkölcsi kötelezettségek, amelyek a szolid kereskedőt a számításnál kötelezik, kötelező a fővárosra is, mint kereskedőre. Nem is szólva arról, hogy a város kötelezettsége még szigorúbb, mert ha valamit vásárolni akarok, s nem tudok megegyezni az egyik kereskedővel, megyek a másikhoz, a főváros pedig a maga kis boltját monopolizálta. De fontos az ám minősége is. A főváros a maga kis boltjában olyan portékát árul, amelyre kivétel nélkül minden embernek szüksége van, kénytelen mindenki megvásárolni, mert szorosan hozzá tartozik az életföntartásához. A vízről beszélek. Ha Budapest a vízvezetéket vállalatba adná, meg vagyok győződve, hogy a vállalkozónak nem engedné meg, hogy ezen a fontos cikken a tisztességes polgári haszonnál többet nyerjen. S ha a vállalat mérlege azt mutatná, hogy a vállalkozó százkét percentre dolgozik áz ivóviznél, hát a fölháborodott közönség szétszedné a városházát, mert nem védelmezték meg a legfontosabb élelmi s háztartási cikket : az ivóvizet, s megengedik, hogy egy vállalat százkét percentes hasznot vágjon zsebre az ivóvízből. De hát quod licet .... gondolja a hatóság s az ivóvíz árát százkét percent haszonnal állapítja meg. Az uj vizdijszabályzatban egy köbméter viz árát nyolc krajcárban szabták meg. Annyi az ára ma is. Hogy miért éppen nyolc krajcár, azt nem tudjuk, de azt hiszem azok sem tudták, akik megállapították. Én ugyanis uiíy tudom, hogy minden kereskedő, amikor megszabja portékájának az árát, legelőször azt számítja ki, hogy mibe kerül magának az áru. Ez a számítás alapja. A főváros urai más alapon számíthattak, mert a legutóbbi időig a városházán senki sem tudta, hogy mibe kerül a hatóságnak egy köbméter általa termelt viz. Sőt egészen pontosan ma sem tudja senki. A régi vizdijszabályzat azonban csak január 31 ének éjféli tizenkét órájáig érvényes és ha addig akármicsoda okból a szabályzat érvényességét a kormány meg nem hosszabbítja, nem tudom micsoda alapon és jogon szedik a vizdijakat. Az ügyosztály még tavaly idejekorán megcsinálta az uj szabályzatot még pedig az egész vízvezetéki szabályzattal kapcsolatban. De a szabályzatba belevette a kötelező vízmérő órát s azt kívánta, hogy megmérjék, ki hány pohár vizet iszik a hatóság kedves egészségére. A közgyűlés elutasította a szabályzatot s újat kívánt vízmérő nélkül. Elkészült az uj is. A vízmérő ugyan benne maradt, de a kötelező erejét megtágitották. A vízvezetéki bizottságban, amikor a díjjegyzéket tárgyalták, ha jól emlékezem Hieronymi Károly kiváncsi volt arra is, hogy mibe kerül a fővárosnak a viz. Nem tudták megmondani. A tárgyalást elhalasztották s utasították a főszámvevőt, hogy számítsa ki. A főszámvevő hozzá fogott a számításhoz. Nehezen ment, mert csakhamar kitűnt, hogy a vízműbe beruházott összegekről kimutatást soha nem vezettek, értékcsökkenést soha meg nem állapítottak, sőt a telket sem becsülték meg s nem tartották nyilván. Csak átlagos számítást csinálhatott tehát a főszám- vevő. Kiszámította, hogy a vízvezetékre beszámítva az egész beruházási költségamortizációját, az érték- csökkenést és az egész üzemköltséget 1.953,995 forint 22 krajcárt költött a főváros. Ezzel szemben ötvenmillió köbméter vizet termeltek s szállítottak. Egy köbméter viz tehát a fővárosnak 3'91 azaz három és kilencvenegy század krajcárjába kerül. A vizdijszabályzatban pedig nyolc krajcárt szabtak meg. Vagyis százkét percent haszonnal dolgoznak a városházán. Hogy még sincsen annak megfelelő tényleges nyeresége, annak az oka az, hogy nagyon sok vizet nem fizetnek meg, s aki fizet, azzal a maga vizfogyaeztásán kívül a meg nem fizetett vizet is megfizettetik. Ennek a városházán osztó igazság a neve! Az új városháza helye Irta: Hegedűs Ármin főv. mérnök. Budapest uj székházának a Károly-kaszárnya területén leendő elhelyezése kérdése már annyi beható tanulmány tárgyát képezte, annyi komoly megbeszélésnek és vitának szolgált alapul; a hozzáértő szakkörök s az érdeklődő laikusok, nemkülönben ez érdekelt ha
