Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-03-13 / 11. szám
4 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. márezius 13. abrakolhatnak. Es miért? Mert a polgármester úr sietett a maga ötleteivel, a tanács pedig késett a köteles és gondos informáczióval; a közgyűlés pedig, egyebet nem tehetvén, elrontotta az egész kölcsöniigyet. De hát csönd! Mindössze alig pár százezer forintról van szó . . . Az 1828-ban épült első kisdedóvó emlékünnepe. A folyó év őszén nemzetközi gyermekvédő kongresszus lesz Budapesten. Ebből az alkalomból az Országos Kisdedóvó Egyesület nevében Tisza Kálmánné felhívta a főváros figyelmét arra, hogy meg kellene ünnepelni annak a nőnek az emlékét, a ki Magyar- országon és Budapesten az első kisdedóvót létesítette. Ez a nő Brunswick Teréz grófnő, a ki Iverduntól, Pestalozzi oldala mellől jött Budapestre. Itt anyjának, özvegy Brunswick Antalné grófnőnek a házában 1828-ban nyitotta meg a kisdedek védelmére az Angyalkertet; később 1829-ben a Várban az úri-utczai Majthényi-házban, azután Pesten a Háromkorona-utczában és utóbb Budán a Donáthi-utczában alapított kisdedóvó-iskolát. Az első angyalkert épülete ma is létezik Attila-utcza 93. szám alatt s az országos egyesület a főváros kegyeletét hívja fel arra, hogy a kis gyermekek első apostolának emlékét megfelelően örökítse meg. A főváros az előterjesztés alapján elhatározta, hogy a nevezetes épületet emléktáblával jelöli meg. A tábla szövege a tanács megállapítása szerint a következő: „E házban nyitá meg az angyaljóságu Brunswick Teréz grófnő az első Angyalkertet a kisdedek oltalmára 1828-ban. A székesfőváros állította e táblát, hogy hirdesse háláját a dicső kezdeményező iránt, kinek eszméjét felkarolta az Országos Kisdedóvó Egyesület és hirdesse a szívből eredt nagy gondolatnak : A gyermekvédelemnek diadalát, melyet megszentelt a törvény és teljessé tesz a nemzeti lelkesedés. Az emléktáblára, a melyet a nemzetközi kongresz- szus alkalmával lepleznek le, díszes aranymetszéssel vágják be a szöveget. Az elkészítése 1426 írtba kerül. A katonák lelki gondozása. — Levél a Szerkesztőhöz. — Bevett szokás mostanában az emberek között, hogy olyan dolgokról is beszélnek, a melyről — mivel semmi tájékozottságuk nincs — alig tudnak egyebet mondani, értéktelen frázisnál. A jouroknak ez az erkölcse kisért néha oly helyeken is, a hol minden kimondott szónak bizonyos súlyának kellene lenni. Közelebb Mócsy képviselő úr szolgáltatott az üres beszédre egy feltűnő példát. Arra kérte a honvédelmi minisztert többek között: viselne gondot, hogy a katonaságnál a római katholikusok részesüljenek oly bánásmódban, mint a protestánsok és nz izraeliták. Épen a napokban értekezett arról a „Prot. Egyházi és Iskolai Lap“, hogy milyen a protestánsok helyzete a katonaságnál s oly viszás állapotokat mutatott fel, hogy alig akartam hinni s nem is nyugodtam addig, a míg az „Organische Bestimmungen für die Militär- Seelsorge“ czímű szervezeti utasításhói magam is nem láttam a helyzetet. Mócsy képviselő úrnak felszólalása ignotos fallit, notis est derisui. Összekötötte a protestánsokat és izraelitákat — ez lévén neki kedves szokása — és aztán a két felekezetéhez hasonló állapotot, kért a római katholikusok számára is. Szegény tatár! nem tudta mit kér, mert ime az említett „Organische Bestimmung“ s az ennek teljesen megfelelő s mondhatom szomorú valóság a következő : Az izraelitákról, pro primo, a kérdéses utasítás szóval sem emlékezik meg. A katonai lelkészek felekezetek szerint való számarányának megállapításában pedig nem közönséges sérelem esett a protestánsokon. A lelkészek száma béke idején 136; e számból a két protestáns egyházra 8 jut: 4 ág. hitv. ev. és 4 ev ref. Hogy aztán miként gondozhatja e 4 — 4 lelkész a katonáskodó protestáns ifjúság vallásos és erkölcsi életét : erre a kérdésre nehéz megnyugtató feleletet adni. Az Ausztriában, Csehországban, Boszniában fekvő sereg magyar nyelvű ev. ref. vallásu katonasága semmi lelki gondozásban nem részesülhet, mert kevés a lelkész. De bár ez az igazságtalan számarány nagy sérelem, még inkább ilyen a protestáns katonalelkészek jogi helyzete. Mintha csak a kínos emlékű üldözések korát látnok folytonosan szemeink előtt, a mikor a lelkész ekszisztencziája a földesúr jótetszésétől sár. kath. püspök grácziájától függött. A katonalelkészek ügyeiben a katona-plébános a referens (ilyen plébános csak r. kath. lelkész lehet) s vele szemben a prof. lelkészek oly jogi helyzetben vannak, mint a r. kath. káplánok. A közös hadügyminisztériumban a cs. és kir. hadsereg összes lelkészi ügyeit az apostolisches Feld-Vicariat intéki, de a Feld-Vicar a tábori konzisztorium igazgatója s két titkárja r. kath. pap lehet csak. Nem állítom, nem is gondolom, hogy épen most, a felvilágosodás, a humánizmus századának végén a katonaságnál uralkodó egyház hatalmas képviselői, az önállóságuktól megfosztott prot. lelkészek jog nélkül való helyzetét kizsákmányolnák, de ki tudja a jövőt? A törvényhozók sok küzdelem után a felekezetek jog- egyenlőségét törvénybe iktatták ; első sorban nekik kötelességük gondot viselni arról, hogy a törvény által szentesített elvek megvalósuljanak. Nem én, hanem az említett „Organische Bestimmung“ azonban azt mutatja, mintha a hadsereg körében még mindig az a felfogás uralkodnék, hogy vannak különbségek az egyházak között, a mennyiben az egyiket uralkodónak emeli a többi fölé, a másikat eltűri, a harmadikról tudomást sem vesz. S ily körülmények közt akad még honatya, a ki az uralkodó egyház miatt lamentál, a többitől még az életet is irigyeli. Összekötötte lamentálásában a protestánsokat és a zsidókat, én pedig azt mondom : Még a békességes tűrés is megszűnik erény lenni egy bizonyos határon túl. ' Nivedi.
